Megváltoztam

A randik olyanok, mint az állásinterjúk alkohollal. Kérdések záporoznak, olykor befigyel egy-egy szűnni nem akaró kínos csend, feszengés a székben és annak a kényszere, hogy most valamit mondani kellene, hogy eltűnjön ez a rémség. Pillanatok alatt ezer minden fut át az agyunkon, de egyiket sem lenne ildomos hangosan kimondani.

Eltöprengünk, valóban azért kell bevállalni mindezt, hogy ne maradjunk vénlányok? Mintha valami betegség lenne, amitől egy társadalom retteg. De mégis mindig belebújunk a pörgős szettbe, elmegyünk bulizni, randizni és azt reméljük, most bizony miénk lesz a jackpot. De ha tudjuk, hogy mindig a bank nyer, akkor miért is próbálkozunk újra? Az idő csak telik, azt érezzük, eljár felettünk. Elfog a rettegés, hogy valami nagyon fontos dologról lemaradtunk. És kedvünk szerint begubóznánk, hogy a világ felejtkezzen el rólunk. De szerencsére nem tesszük. Mert a kis hiú hang a fejünkben azt kiáltja, hogy többet érünk mi még annál, semmint eltemetkezzünk kötött pulóverek és szőrüket hullató macskák közé. Meg kell fújni a kockákat és tizenkettest dobni.

Fontos a barátainkra is időt szakítani, eljárni bulizni, mert 70 évesen már mi marad nekünk? Protézisrögzítő és mamusz, no meg a rengeteg emlék és a fogatlan barátaink. A sok arcul csapást és fájdalmat is az ő segítségükkel éltük túl, és bizony, ha a földre kerülünk, ők leülnek mellénk és csapunk egy spontán pikniket.

És végignézve magunkon, az életünkön, azért már okosabban csináljuk. Lassabban, megfontoltabban. Felnőttebben. Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne tudjak folyton valaki után futni és vigyázni, nehogy újra megcsaljanak vagy becsapjanak. Elégszer megtette egyszer valaki. És azt hittem, tudom kezelni, de nem. Nem bírnám ki megint, hogy hazudnak és megcsalnak. Nagyon szerettem őt, sőt, egy részem még mindig szereti. De ekkor már őrjöng a fejemben a kis hang. Mert szeretem. De magam még jobban. Ő nem volt képes szeretni engem. Ő jött össze egy rokonommal. No meg tucatnyi másik nővel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bánt. De már tudom, hogy nem én voltam a hibás. És méltóságomon aluli futni egy öreg szekér után, ami csak a szénásba venne fel, majd a következő stoppoló lánynál úgy esnék az út porába arccal, hogy nincs az a tenger, ami lemoshatná rólam a szennyet.

A legnagyobb feladat elvégezve: megtanultam szeretni magam annyira, hogy ne okozzak fájdalmat. Szerettem. De magam is szeretem már. És ezzel visszavonom a legnagyobb tétet: a szívemet. És aztán végignézek a boldog párokon, a barázdált arcú időseken, és rájövök: mégis van miért kockáztatni. És már ma el kell kezdeni játszani, ha a jackpotot akarjuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.