A szerelem a félelem elmúlása, a szerelem az egyetlen olyan fájdalom, amit ha múlttá szelídítünk, nem öl meg, hanem életben tart.

Van az úgy, amikor az ember nem találja a szavakat. Hiába az a hivatása, hogy egymásba fűzze őket, hogy tudást, hitet vagy reményt adjon az embereknek. Van, amikor minden eszköztárunk varázsütésre kiürül. Mintha nem tudnánk megfogni a gondolat pillangóját. Mindig elinal előlünk. Próbálunk figyelni, hátha tetten érhetjük, vagy legalább az árnyékát megpillanthatjuk. De elfut. Próbálunk befelé figyelni, milyen érzések kavarognak bennünk, de csak kongó termeket találunk bensőnkben. Ültem és néztem azt a két sort. Mit mutatott ki a CT. Éreztem, hogy könny égeti a szemem. Meglepődtem. Én nem szoktam sírni. Mi történik hát most velem? Hirtelen érzek? Hirtelen visszavágott az egyedfejlődés a szentimentalizmus kietlen, vizes lápjába? Nem tudom visszatartani. Végigfolyik az arcomon. Idegen ez az érzés. De nem tudom megállítani. És most már tudom, hogy végtelen fáradtságot érzek. Fájdalmat. Félelmet. És igen, azt hiszem, haragot is. De csak hallgatok, ahogy hallgatni kő se tud, csak az ember.

Tudjátok, hol rontottam el az életemet? (milyen bájosan szofisztikált lettem hirtelen, még a kisujjam is felcsapódott, miközben a kávét ittam)

Ott, hogy hetedikes koromban a kvantumfizikáról tanultam ahelyett, hogy megtanultam volna magassarkúban járni. Most valszeg ostobább lennék, de legalább nem kellene vastag zoknival és tűsarkúval ülni az ágyam szélén és azon gondolkodni, hogy a francba fogom túlélni a pénteket.

Azt hisszük a bejárati ajtót dönti majd ránk, pedig igazából a hátsó ajtón lopózik életünkbe. Körülölel, mint a köd, amiben lépkedünk, lehet szemünk távolinak hiszi, s lehet mindvégig észre sem vesszük, hogy igazából elejétől fogva ott feszült a bőrünkön...

A következő hirdetéssel keresi gazdag férjét a 25 éves lány:

„ Megpróbálok nagyon őszinte lenni. Ebben az évben betöltöm huszonötödik életévemet. Szép vagyok, jó az ízlésem és kifinomult a stílusom. Szeretném megtalálni a férjemet, akinek éves jövedelme 500 ezer dollár vagy annál több. Lehet, hogy kapzsinak találnak, de New Yorkban a középosztály éves jövedelme egy millió dollár, tehát nincs nagy elvárásom.
Van ezen a fórumon esetleg olyan férfi akinek éves fizetése 500 ezer dollár, és még nem nős? Azt szeretném kérdezni : mit kell ahhoz tennem, hogy gazdag férjem legyen, mint te?
Eddig olyanokkal randevúztam, akinek az éves jövedelme 250 ezer dollár volt. Ez az én eddigi rekordom. De hogy is lenne elég ez a fizetés ha a magas költségű New York Garden lakónegyedben szeretnék lakni?
Szeretnék a következő kérdésekre is választ kapni:
1. Hol lógnak leggyakrabban a gazdag nőtlen férfiak? ( szórakozóhelyek, fitnesztermek, éttermek névsorát kérem)
2. Pontosan milyen korosztályt érdemes megcéloznom?
3. A gazdag férfiak feleségei miért csak átlagos nők? Ismerek olyan nőket, akik nem szépek és nem különlegesek, mégis gazdag férjük van.
4. Hogyan döntöd el, hogy ki lesz a feleséged és ki csak a barátnőd? Én most határozottan férjet keresek.
Ms.Pretty

A világ leghíresebb bank, a New York-i JP Morgan vezérigazgatója a következő filozofikus választ küldte a fiatal lánynak:

Kedves Ms. Pretty
Nagy érdeklődéssel olvastam levelét, és tudom hogy sok lány érdekelt az alábbi témában. Engedje meg hogy kifejtsem válaszomat, mint szakmai befektető. Éves jövedelmem meghaladja az 500 ezer dollárt, így senki sem gondolhatja hogy csak az időmet vesztegetem. Üzleti szempontból feleségül vennem Önt egy nagyon rossz döntés lenne. Had magyarázzam el, miért.
Az amit Ön szeretne az a cseregazdálkodás jó példája: szépség pénzért cserébe. Az egyik fél biztosítja a szépséget, a másik fél pedig fizet érte, nem is keveset. Csakhogy van egy buktató tényező. Az Ön szépsége mulandó. Én pedig nem adhatok pénzt anélkül, hogy cserébe ne kapnék valamit. A jövedelem tehát évről-évre növelhető, de az Ön szépsége ezzel párhuzamosan elhalványul. A közgazdaságtanban ezt úgy nevezik, hogy a jövedelem a növekvő érték, Ön pedig a csökkenő. Ha Önnek csak a szépsége az egyetlen eszköze, akkor 10 évvel később értéktelenné válik.

Lehet hogy kegyetlen lesz amit mondok, de Önnel randizni számomra egy veszteséges kereskedelmi helyzet lehet. Ha valaminek az értéke csökken, azt azonnal el kell adni. Nem szerencsés tehát hosszú távon megtartani. Ez a helyzet a házassággal, amit Ön szeretne. Az túl hosszú időnek számít hogy egy értékét folyamatosan veszítő dolgot megtartsak.
Akinek az éves jövedelme több mint 500 ezer dollár, az nem hülye. Így maximum randiznak Önnel, de feleségül nem veszik. Így azt tudom ajánlani, hogy felejtse el ezt a célját. És ami még ettől is szebb, hogy Önmaga is elérheti azt, hogy ennyi legyen az éves fizetése. Nagyobb esélye van erre, mint találni egy gazdag bolondot. Remélem hogy ezzel segítettem.

Üdvözlettel
a JP Morgan igazgatója

(http://laluttecontinue.tumblr.com/post/20069287160/a-letter-from-jp-morgan-ceo-to-gold-diggers)

Járókelők fogtak össze, hogy leemeljék a motorosról az autót.

Egy járókelő siet a fogyatékkal élő segítségére.

Turista eteti a kéznélküli koldust.

Ellenfele elesett, ezért visszafordult érte, hogy besegíthesse a célba.

A képzés célja: életképes férfiak képzése

KÖTELEZŐ TANTÁRGYAK:
-Leválni az anyámról (2000 óra)
-Nem pisilek a WC mellé (100 óra, gyakorlati foglalkozás videó rögzítéssel)
-A fizetésemet a feleségemnek adom (550 óra)
-A feleségem nem az anyám (350 óra)

KÖTELEZŐEN VÁLASZTHATÓ TANTÁRGYAK:
-Hogyan lazítsunk úgy, hogy ne tűnjünk lustának (300 óra)
-Leküzdeni a távirányító-szindrómát (550 óra)
-Előbb sikerül kielégítenem a feleségemet, mint hogy elkezdené tettetni (kb. 1500 óra)
-Hogyan éljünk túl egy náthát agonizálás nélkül (200 óra)

FAKULTATÍV TANTÁRGYAK:
-Emésztési technika, hang nélkül
-Konyha - kezdő szint: háztartási gépek: ON (bekapcsolni), OFF (kikapcsolni)
-Konyha - haladó szint: az első zacskós levesem anélkül, hogy elforralnám az összes vizet
-A legújabb tudományos felfedezés: a házimunka nem okoz impotenciát szeminárium
-Alapvető különbségek a szennyes kosár és a padló között (laborgyakorlat)
- Hogyan repül a kávéscsésze a mosogatóig (gyakorlatok David Copperfield irányításával)
- Érzékeken túli kommunikáció: mentális gyakorlatok azokra az esetekre, amikor világosan elmondják, hogy a keresett dolog a szekrényfiókban van, ilyenkor ne kelljen visszakérdezni, hogy melyik szekrény, melyik fiókjában
-Miért nem szükséges a takaró emelgetése, miután megszabadultunk bélgázainktól?

Az egész azzal kezdődik, hogy felismerjük: lehetne ez másképp is. Történjen bármi, higgyetek bármit, igenis lehetne másképp. Változtathatsz a célon, ami felé tartasz. Semmit sem betonoztak le. Valójában az élet nagyon is rugalmas. Olyan, mintha műanyagból alkották volna - olyan formába öntheted, amilyenbe csak akarod. Akár ebben a pillanatban is, míg ezt olvasod, eljátszhatsz az új lehetőségekkel: mit is vársz IGAZÁNDIBÓL az élettől? Mit akarsz elérni, birtokolni, mivé akarsz válni? 

Nyerni a lottón? Miért ne? Fellendíteni az üzletet? Miért ne? Meggyógyulni? Miért ne? Több pénzt keresni? Miért ne?

- Honnan ismered fel, mi az, ami lehetetlen? - kérdezte.
- Honnan ismered fel, mi nem az? - szólt a válasz.

A minap együtt ebédeltem egy barátommal. Bár élveztem a társaságát, kissé kókadoztam is az oldalán. Amikor eltöprengtem az okán, rájöttem, hogy a barátom nagyon ért mindennek az elutasításához, legyen szó könyvről, filmről, érzelemről, elméletről, önsegítő módszerről, szóval bármiről. Számára mindenki csak tehetségtelen, buta és persze minek álmodozni, úgyse éred te azt el sose. Nos, sok esetben lehet, hogy igaza van. Ám nem lett boldogabb ettől.

Azt hiszem, okulni kellene a példáján. Ha elutasítunk embereket és gondolatokat, csak mert az egész világ nem ért egyet velük, talán igazunk van. Ugyanakkor ki is üresedünk belül. Aki ellöki magától, ami beválhatna az életében, az lemond tulajdon fejlődéséről. Lemond a lehetőségeiről. 

Mit számít, ha a könyv, amit olvasunk és megszeretünk, senki másnak nem tetszik? (jajj, hányszor jártam már így, hogy beleszerettem egy könyvbe és persze valami "okos" rögtön jött, hogy de az lopott, nem eredeti, pfúj, az szenny, nem szabad, pfúj, pfúj - miközben ő persze egy oldalt sem olvasott belőle. Sőt, akadt olyan fanyalgó is, aki úgy húzott le könyvet, hogy EGYÁLTALÁN nem olvas)

Mit számít, hogy a mesternek, együttesnek, színésznek, írónak, akiért rajongunk, nincs más híve? Mit számít, ha a gyógymód, ami bevált a mi esetünkben, mindenki másnál hatástalan?

Ami számít, az ÖNMAGUNK. A boldogságunk. Az egészségünk. A gyógyulásunk. A jólétünk.

Az igazság az, hogy nincs olyan módszer, amely mindenkinek használna. Nincs olyan tanár, aki mindenkinek megfelelne. Nincs olyan könyv, ami mindenkit fellelkesítene. 

Ahelyett, hogy elutasítanánk magunktól a lehetségest, csak, hogy igazunk legyen, gondolkodjunk el, mit tudunk elfogadni fejlődésünk érdekében?

Tegnap a Daily Mail szalagcímen hozta, hogy letesztelték az angolokat. Két 5-6 év körüli kislányt kértek meg, hogy csináljanak úgy, mintha elvesztek volna egy áruházban. Kezdetben még próbáltak odamenni emberekhez, aztán már csak leültek a folyosón a földre. Szerintetek hányan mentek oda vagy akár csak álltak meg nekik? Egyetlen ember. 619 pedig elment mellettük.
Aztán elgondolkodtam, hogy valóban csak a britek parasztok? Vajon mi hányszor mentünk már el a földön fekvő ember mellett, csak mert azt hittük, részeg vagy csöves? Vajon hányszor megyünk tovább egy-egy hozzánk odalépő mellett?
Aztán itt ez a videó és az ember szíve kicsit jobb lesz, hogy nincs is minden veszve.

Egy piros Hondás gördült a híd átjárójához és a hat utána következő autósnak is kifizette a díjat. Történt ugyanis, hogy a sofőr azt olvasta barátnője hűtőjén: “Tégy jót úton-útfélen, a szép az mindig szép!”.

Egy másik hölgy ugyanezt látta egy raktár oldalára felfestve és annyira megtetszett neki, hogy lemásolta. Azóta minden levelét ezzel a mondattal zár. A férjének annyira tetszett, hogy kifüggesztette az iskolában, ahol tanít. Az egyik gyerek édesanyja újságíró és megjelentette a lapban.

Két nappal később jutott el Annához, aki alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Egy étteremben az alátétre firkantotta le. A mellette ülő férfi is észrevette és neki is megtetszett.
- Ebben minden benne van. Bárhol és bármikor tegyük meg azt, amivel jobbíthatunk valamin - bizonygatta Anna.

Eltervezte hát, hogy ha kicsi lépésekkel is, de haladni fog: kifesti lerobbant állagú iskolák tantermeit, ételt csempész a legszegényebbek asztalára, pénzt csúsztat egy önérzetes idős hölgy pénztárcájába.
- A jóság magától terjed, akár az erőszak - állítja.

Egy férfi még egy érmét dobott be a parkolóórába egy olyan autósnál, akinek éppen lejárt volna. Több fiatal is vödrökkel és rongyokkal felszerelkezve jelent meg egy rozoga háznál, amit töviről hegyére kitakarítottak, az idős lakók ugyanis már nem voltak rá képesek. Egy kamasz ellapátolta a havat a szomszédja elől is. Egy férfi nárciszokat ültet az autóút mentén.

Azt mondják, ha az ember mosolyog, óhatatlanul egy kicsit legalább jobb kedvre derül. A jóság mindenképp csökkenti a saját terheinket is, hiszen egy kicsivel jobbá varázsolja a világot.

Mint minden mozgalom, a partizánjóság is lassan, pusztán egyetlen cselekedettel kezdődik.

Miért ne indulna éppen tőlünk?

Ez a kedvenc versem. És bizony, nagyon igaz.

Ha igy szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha igy szólnék -
ugye… bolondnak tartanának?

Ha igy szólnék a bottal kopogó
nyugdijas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tiz dekát
a “kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számitottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha igy szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

ha igy szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha igy szólnék padon sütkérező,
újságpapirból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szivszélhüdését,
és hogy mivel ültette be a sirját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit irt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…
Ha igy szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szoritják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szivünket.

A napokban vettem egy piros kabátot. Olyan vagyok benne, mint Piroska a mesében, vagy mint a Hapcimanó, mégis, még a lelkemnek is jól esik felvenni. Két napja folyamatosan egy mondat jár a fejemben: „adjanak rám piros ruhát”. Először nem tudtam mihez kötni, mindig egy idős néni képe tulakodott az agyamba,szerda este azonban megvilágosodtam.

Nem egy idős nénike mondta ezt nekem, hanem egy törékeny kislány. Csengét még akkor ismertem meg, amikor önkéntesként dolgoztam egy fogyatékos gyerekeket gondozó intézetben. Csenge törékeny volt, szellemi fogyatékos. Ám hatalmas kék szemeinél csak a mosolya volt még nagyobb. Folyamatosan izgett-mozgott, rohangált, alig lehetett a nyomában járni.

Csenge azonban nagyon beteg volt, végstádiumban. Olykor csak összeesett, kifutott belőle minden erő és volt, hogy napokig ki sem tudott kelni az ágyból. Az intézet számos dolgozója szerint isteni áldás a szüleinek, hogy nem kell tovább gondoskodni a kislányról. Sokan voltunk azonban, akik csodáltuk ezt a kislányt. Mert amikor magatehetetlenül csak feküdt az ágyban, akkor is körbefutotta mosolya a fejét, amikor meglátott. Csilingelő hangon kacagott, amikor futkározott és azt sem fogom sosem elfelejteni, amikor édesanyja karjaiba kapta.

Amikor már tudtuk, hogy nem sok van hátra neki, a mennyről, angyalokról beszélgettünk, a békéről, ami akkor átjárja az embert. Mindig azon morfondíroztam, vajon mennyit is érthetett meg mindebből, hiszen fogyatékos volt és csak egy kislány. Amikor utoljára láttam, az ölembe kúszott és annyit mondott, hogy ha elmegy, adjunk rá piros ruhát. Akkor ugyanis az anyukája majd hamarabb észreveszi a tömegben, amikor ő is a Mennyországba költözik. 

Egy professzor felmutat egy 20 000 Ft-os bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat: "Ki szeretné ezt a bankjegyet?" - minden gyerek felemeli a kezét. Összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak: "Továbbra is szeretnétek?" - a kezek ismét az égbe emelkednek. A professzor eldobja a gyűrött bankjegyet, majd ráugrik és eltapossa, ezután újból megkérdi: "Még mindig akarjátok a pénzt?" - a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig.
A professzor ekkor így szól: "Kedves barátaim, ma tanultatok egy nagyon fontos leckét az élettől: Habár ezt a 20 000 forintot összegyűrtem, rátapostam és eldobtam, ti továbbra is szeretnétek, ha a tiétek lenne, mert a bankjegy értéke nem változott, még most is 20 000 forintot ér! Sokszor az életben ellenkeznek veletek, emberek visszadobnak és elutasítanak titeket. Azt érzitek, hogy már nem ér semmit a létetek, de a ti ÉRTÉKETEK nem változik SOHA azoknak az embereknek, akik valóban szeretnek titeket, még akkor sem, amikor a legrosszabb passzban vagytok, az emberi ÉRTÉKETEK TOVÁBBRA IS UGYANANNYIT ÉR."

Kezdjük a napot egy érdekes kérdéssel, ami most úgy szöget ütött a fejembe. Adott egy lány, aki megszólalni alig bír, akkor is suttog, mindenért elnézést kér, félve veszi a levegőt is, a világában rózsaszín nyulacskák kergetik a szivárványszín lepkéket. És ugyanez a lány felvesz egy sálnak beillő szoknyát, ami éppen csak leér a fenekéig, ülni már nem tud benne, mert kilátszik a bugyija. Ehhez persze combig érő csizmát visel, ami enyhén hajaz Csizmás Kandúréra. A kérdés tehát adott: hogy jön ez össze? Kurvának öltözünk, de szendék vagyunk? És a pasiknak ez valóban bejön? Dögös, de szende? Vagy a disszonancia éppen hogy megöli a dolgot?

Valahogy az ember csak akkor ragad klaviatúrát, amikor valami felhúzta az agyát. Ebből persze az a fals kép alakulhat ki róla az emberekben, hogy alapjáraton egy bunkó, vergődő, gonosz, gyűlölettel teli alak, akit csak megvetni kell vagy szánni, attól függően, éppen milyen szociális érzékenységgel áldott meg minket a Jóisten. Mondjuk persze, amikor a nap 19 órájában vigyorgok, mint a vadalma, akkor azért ostobaság is lenne feljönni ide, mondjuk, hogy posztoljak egy sor smiley-t vagy oraveczi nagyságba süllyedjek. 

Na, egy szó, mint száz, ne higgye senki, hogy ez számomra csak a gumiszoba, ahol kivergődöm magamból a feszültséget, szerencsére arra vannak sokkal, de sokkal jobb módszerek is, mindenkinek a fantáziájára bízom.

Mostani fő kérdésem: hogyan lehet, hogy egy orvosi váróteremben csak és kizárólag 20 nyanyával ül együtt az ember? A fiatalok nem betegek vagy nincs idejük orvoshoz menni? És persze mindegyik nyanya IDŐPONTRA jön a házi orvoshoz is. Kérdem én: mitől félnek, hogy lekésik a kaszást??? És persze csak azért mennek be a doktorhoz, hogy elbeszélgessenek, hogy elmondhassák a "bezzeg az én időmben" és az "én folyton kapáltam és mégis, látja, hova jutottam" mondatot, vagy az "ezzel már úgyse tudnak mit csinálni, így fogok meghalni és kész." OK. Akkor mégis MIÉRT ülsz itt, ahelyett, hogy élnél máshol?

És akkor nem elég, hogy te 2 órát ülsz a váróban, mert persze minden nyanya bemegy előtted, mert miért is ne, nekik időpontjuk van, te meg csak egy nyomorult leletet akarsz beadni. De ezek még össze is vesznek! Történt ugyanis, hogy egy amúgy szerintem szimpatikus kis nénike rájött, hogy neki a fél 5-ös időpont nem jó, mert hát neki 5-re menni kell a könyvtárba (hogy oda miért időpontra, nem tudni). Na, egy másik, egyébként parókát viselő hölgy mondta neki, hogy bár most ő következne, menjen be előtte nyugodtan, a könyvtáros néni amúgy is csak receptért jött (állítólag). Na, erre halljuk, hogy egy férfi egyre hangosabban motyog a feleségének, hogy "könyvtárba. Hallod? Ez meg könyvtárba megy!!!". Gondoltam, király lesz, ha itt is jön majd a könyvégetés, mondjuk nálam csak tablet van, azért azt nem adom. A faszi viszont folytatta: - Akkor most én fogok bemenni. Mert maga átadta a 4 órási időpontját, én meg a negyed 5-ös vagyok, így én megyek be - mindezt persze már magas c-n kezdte, erőteljes tüdőkapacitásról téve tanúbizonyságot. Mire is parókás néni szeme elkerekedett és megkérdezte, mit nem lehet azon megérteni, hogy a könyvtáros bemegy, majd folytatják a sort úgy, ahogy eredetileg volt. Erre a faszi: - Mert én nem a könyvtárba sietek, hanem az ágyba, mivel tüdőrákos vagyok - üvölti. Parókás néni annyit mondott neki, hogy és ezt ránézésre kinek kellett volna tudni, merthogy a pasin egyáltalán semmi nem látszik, csak az alkoholista fej. A férfi persze tovább vergődött, hogy akkor is ő jön, akkor is ő jön, mire parókás néni: - Uram. Erről nem nyitok vitát. Menjen, ha maga ettől boldogabb lesz. Pasi persze nem fogta fel, hogy faszkalap, be is trappolt a könyvtáros néni ELŐTT. 

Szégyen ide, szégyen oda, belőlem annak rendje-módja szerint kitört a kacagás. Próbáltam úgy tenni, mintha a könyvem lenne ennyire mulatságos, de nem nagyon sikerült. Végig az járt ugyanis a fejemben, hogy mindenkinek a saját zsákja a legnehezebb és még csak véletlenül se akarunk belegondolni, más vajon mit cipel. Lehet, hogy ha mindenki kivágta volna az asztalra a sajátját és lehetett volna cserélni, végül mindenki a sajátját akarná vissza. A parókás néni ugyanis valószínűleg nem hobbiból viselt parókát, ahogy én sem azért ültem ott, mert aberrált az érdeklődési köröm. A faszi már túl volt az ötvenen, sőt, és az is látszott rajta, bizony nem veti meg az élet élvezeteit. Tehát neki volt legalább 50 éve, hogy éljen. És igenis, kinevettem, mert 50 évesen ezen vergődik, amikor én a magam kis életkorával már több ilyen miatt is verhettem volna a tamtampot. 

Szóval, még mielőtt mindenki égre néző vörösödő fejjel kezdené el üvölteni, hogy az ő élete mennyire szar, gondoljon bele, hogy más örömmel viselné el, ha csak annyi baja lenne, mint neki. És örömmel ölelje át azt a zsákot, amiért ő folyton kárhoztatja az Isten.

Miután harmadjára töröltem ki, amit leírtam, kezdtem először egy jópofizással, majd mentegetőzéssel, aztán inkább úgy döntöttem, elkezdeni mindenhogy szar. Sokáig ezért nem ültem le a könyvet is írni, mert "hol kezdjem el?", aztán persze elkezdtem darabokban írni, részleteket, ami éppen eszembe jutott vagy foglalkoztatott. Akárki akármit is mond, az életünket is így, ilyen in medias res kezdjük, hiszen ne legyenek illúzióink, hogy a magzati és a csecsemőkor az első állomása volt a létnek. 

Persze írtam ám egy nagyon bájos kis férfielemzést is valamelyik gondolatmappámba, de már annyi van szétszórva a lakásban és az összes táskámban van legalább egy, hogy fogalmam sincs, hol is van. Ezért egy sokkal egyszerűbb dolgot szeretnék nektek megmutatni. Ez egy videó arról, hogy ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog rád.

Ez így szép és jó és bevallom, úgy nevettem rajta, hogy a könnyem kicsordult. A videó lényege, hogy bemutassa, a nevetés ragadós. Egy hétfő reggeli villamosmegállót látunk, ahol egy pasi egyszer csak elkezd kacagni. Nem halkan kuncogni. Kacagni. Persze aztán mindenki más is elkezd. Na de addig min mennek keresztül? Mert ki az, aki ne azt gondolná egy ilyen esetben, hogy "jó ég, ez őrült" (ahogy a mellette álló pasas arrébb is húzódik). Majd kicsit korholjuk magunkban, hogy "ez egy idióta". Utána már azon kell igyekeznünk, hogy jaj, nehogy mi is felnevessünk, mert ugye azt tanultuk, hogy mást kinevetni nem szabad (blöááá), no meg nem szeretnénk mi is bekerülni abba a körbe, hogy akkor miránk is azt mondják, hogy "jó ég, ez őrült". Aztán valahogy mégis átszakad a gát, van, amikor csak egymásra kell pillantani és az feloldoz bennünket és már kacarászunk mi is. 

Aki ismer, az tudja, hogy én legtöbbször nem búvalba.ott képpel járkálok az utcán és bizony, megesik, hogy kuncogok is magamban, amit aztán persze próbálok úgy álcázni, mintha egy SMS-en nevetgélnék. De tudjátok mit? Sokkal szebb így az élet és még az se érdekel, hogy valaki azt mondja rám magában, hogy "jó ég, ez őrült". El sem lehet mondani, mennyivel színesebb lesz a világ akkor, ha meglátjuk a kicsi dolgokat is. Mostanában próbálom "az élet játéka" nevű dolgot játszani. A Pollyanna könyv/filmben van ez az játék. Keressetek rá és gyakoroljátok! :)

Reggel öröm a városban mászkálni. Az emberek csak úgy tobzódnak a sokszínűségben. 40-es évei közepén járó rőtvörös nő, akinek a kabátján át a cipőjéig minden vörös, kusza hajába meg egy pillangós zöld csat, amit akkurátusan igazgat két percenként.

Akciós újságba elmélyedt fuksziakabátos szöszke, aki a villamosra sem bírt felszállni, csak egy vemhes csiga tempójában, hiszen nem vehette le a szemét a leértékel Ariel mosóporról. Miközben éppen elítélem magamban, a kezén megvillant a karikagyűrű. Éljen. Agyhalottak is házasodhatnak, így mindenkinek van remény.

Ott voltak ám a flörthuszárok, akik a szemükkel már a melltartó csatját oldják, amikor pedig megkapják az "ez most komoly? Te? Engem? Szánalmas vagy pajtás" fejet, duzzogva felhúzzák a válluk.

Séta és mosolygás, aminek meg is van az eredménye. Autójából majd kiesik a pasi. Gyors mustra: szép szem. Szép arc. Szép kéz. Szép óra. Jó stílus. Szép mosoly. Szép autó. Azt a k.. ez egy nagyon durván jó pasi. Szemezés, mosolygás, jóérzés. Aztán… aztán hoppá. Izé, bocsi, kedves lovag, de az egy…GYEREKÜLÉS??? Há bameg. Mosolyogjál a gyereked anyjára. Pöcsarc.

Séta, séta, rácsodálkozás, hogy azért mennyire gyönyörű is ez a város a reggeli ködben és az ősz varázslatos színeiben. Aztán a jó öreg, büdös és akolmeleg metró. Hipszterek, businessmanek és womanek, átlagemberek, tudományos-fantasztikus emberek.

Egy pasi hátát kihúzva áll a metró kellős közepén. Tüntet. Mert ő bizony olvas. Intellektüell szemüveg, melyet percenként megigazít, mert lássa ám mindenki, hogy Ray-Ban, nem holmi gagyinger szar a Tescóból. Aztán mivel kilevitálni csak nem tud, kénytelen leengedni a kezét. És mit olvas a mi önmagára nagyon igényes és orrát borzalmasan magasan hordó intellektüellünk? Coelhót. Pukk. Pukk, pukk, pukk. Így durrant ki a lufi.

Coelhot ugyanis megválasztották a világ legsekélyesebb írójának, bár már az író megnevezés is sok. Meg is van a véleményem (és a valóban intelligens emberek nagy hányadának) azokról, akik szerint Coelho az irodalom csúcsa és akiknek a polcán otthon csak az ő könyvei sorakoznak. Láttam már ilyet, komolyan! Egy Biblia és az összes Coelho. Szép párosítás volt.

Mindegy, van, akinek éppen ennyire futja a szellemi erejéből, van, akit tényleg szórakoztat és vannak mazochisták is, akik külön élvezik és egy legális változatát találták meg a nyilvános önkínzásnak. Kinek mi az ostor és ki hol használja…

Mint azt már van, aki tudja, haladok a könyvvel, igazából kettővel is egyszerre és amiatt hallgatok nagyokat itt. De nemsokára fordulóponthoz érünk, így jönnek az újabb írások. :) Meg ugyebár élni is kell és mostanában az eléggé ráment az írás rovására.

Szóval mea culpa. Hm... Azért az ostorral lehetne mást is kezdeni. Hm. Hm. Hm. Bocsika, dolgom lett hirtelen. :) Puszcsi

Rájöttem, hogy valójában emiatt maradunk a szar kapcsolatban is és ezután vágyódik a lelkünk, amikor egyedül vagyunk: azt akarjuk, hogy legyen mire gondolni. Amikor melegség tölti el a szíved, ha eszedbe jut, tudod, hogy valakihez tartozol és valaki tartozik hozzád, van, akinek azt tudod mondani, a tiéd. Kellenek az apró gesztusok, az üzenetek, hogy "hiányzol", "rád gondolok", a bizsergés a bőrödön, amikor tudod, hogy néz, a várakozás izgalma és félelme. Amikor a gyomrod összeugrik, hogy miért nem írt és hatalmas erővel szakad ki belőled a levegő, amikor meglátod a borítékjelet a kijelzőn. Kell, hogy valaki azt mondja, "féltelek". Kell a tudat, hogy van, aki fél elveszíteni. 

A minap újra rám akadt a Firework című szám. És rájöttem, mennyire igaz. Ki ne érezte volna már, hogy csak sodródik, hogy semmiben sem kiváló, hogy nem szép, sőt, kifejezetten ronda, mert ott az a pocak, ott az az orr, ott az a ... Ki ne érezte volna már, hogy nem elég erre vagy arra, pusztán azért, mert vannak, akik megjegyzéseket tettek rá vagy megpróbálták elnyomni. Sose feledjétek azonban, hogy nincs olyan, hogy "te ezt úgyse tudod elérni, megcsinálni". A kis emberek akarnak titeket kicsinek megtartani, mert ha ti növekedtek, szembe kell nézniük saját kicsiségükkel. Ne feledd: tűzijáték vagy. Igenis, ne félj, hogy elvakítasz másokat a ragyogásoddal! Ne engedd a negatív, kicsi embereknek, hogy visszafogjanak!

(Azoknak, akik nem tudnak angolul, íme a magyar változat :D )

Van, amikor az ember nagyon megbánja, hogy segített valakinek. Van, akit bejuttat egy céghez, és az illetőt megvédi azután is, hogy ő már eljött onnan és az illetőt kétszer akarták már azóta kirúgni.

És ez az ember leül olyanokkal egy asztalhoz, akik semmit nem tettek érte, sőt.

De te döntöd el, hogy becsukod a könyvet, vagy tovább lapozol. Az emberek tettei minősítik őket. Ha segítettél valakinek és kiderült, hogy nem érdemelte meg, add neki oda mindezt ajándékba. Ahogy Albert Schweitzer mondta, tégy valamit másokért, még ha apró dolgot is, valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csak a kitüntető érzést, hogy megteheted.

Sose feledd: csak azzal törődj, amit te csinálsz. A te lapod legyen tiszta. Másokért feleljenek mások. Végül mindenki megkapja, ami jár neki. Minden visszatér hozzád, amit csak eldobsz.