Csak azért az egyért

Valóban téves kép alakul ki bennünk a világról a filmek hatására? Mert valljuk be, az eszünkkel tudjuk, hogy ez nem a valóság, a szívünk mégis hevesebben dobog, hogy „igen, lehetséges, juhuhúúúúúú, meg vagyunk mentve”. Szegény bolond szív. Aztán meg csak sír, amikor a mi Mr. Bigünk nem kopogtat azon az acélajtón. Mert igen, a filmben milliószor darabra törik Carrie szívét, ő csak fut és menekül, pasi ágyából ki, pasi ágyába be, de mindig és mindig Biget szereti. Pedig valljuk be: Big egy mocskos szemétláda, aki elhagyja, szemébe mondja, hogy nem szereti, sőt, mást vesz el. És Carrie mégis mindig visszaájul a karjaiba, hogy aztán megint a padlóra kerüljön. De vajon miért csinálja, miért csináljuk? Belénk van kódolva a bibliai kényszer, hogy ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat is? Vagy talán a szíven ejtett seb olyan, mint a harcosok sérülése – minél több van, annál erősebb vagy?

Mivel a sorozatot nem láttam (még), azért nem bírtam ki, hogy az utolsó két részt ne nézzem meg. És abban ugye főhősnőnk elhatározásra jut, hogy most akkor végképp maga mögött hagy mindent, kitépi Biget az életéből. Ehhez ő akkor nem csak a haját változtatja meg, de Párizsba költözik egy férfi után, aki bár még nem a nagy Ő, de Ő legalább lehetne. És ad neki egy esélyt. És akkor, amikor a legjobb formájában van, Big megjelenik a lakása előtt. És azt hiszi, ennyivel el van intézve a dolog. Hogy megint a karjaiba ájul és minden ott folytatódik, ahol abbahagyták. De már Carrie is emelte a téteket. Már neki sem elég, ha csak dugópartner. (Hogy is van az a régi magyar szám, „Nem leszek a játékszered, ha már a mindened nem lehetek”) És ott, az utcán állva kimondja, amit én is mindig ki akartam mondani: elég. Éveket vett el tőle Big, megalázta, tönkre tette, és mindig beletrappolt a boldogsága közepébe. És igen, ebben nem csak Big a hibás, hiszen Carrie minden egyes alkalommal inkább Biget választotta. És amikor majd ott hagyja az oltár előtt, azután is azt fogja mondani, az ő hibája volt.

Pedig Big egy hatalmas nagy gyerek, aki úgy beszart az elköteleződéstől, hogy fejvesztve menekült. Mert egyszerűen élni könnyebb. Mert ha nincs, aki tükröt állít elénk, aki kérdéseket tesz fel, akinek meg kell felelni, akiért felelősséget kell vállalni, akkor sokkal könnyebb élni. Mert viháncolhatunk, ágyba bújhatunk kötelezettség nélkül, lesz, aki meghallgat, de mivel egyszerű, mint egy pont, hát nem fog vádaskodni és megfelelni sem kell neki, mert amúgy leszarjuk. Kielégít minket és kész. Ennyi. Akár mint egy mókus. Ennyi az életcél.

És itt jön a legeslegnagyobb különbség a valóság és a film között: Big rájön, hogy nem tud és nem akar Carrie nélkül élni. És érte megy Párizsba. Kérdezem én, kedves nőtársak, kiért tett meg ilyet egy férfi? Az én Mr. Bigem még két utcát se tett meg értem, nemhogy átrepüljön egy óceánt. A mi Mr. Bigeink bizony felvennék a házimamuszt, elterülnének a tévé előtt és kényelmesen megnéznének egy focimeccset. Igen, én azt sem tagadom, hogy talán mindez az én hibám. Mert ha jobb lettem volna, kevesebbet hisztiztem volna, vagy – ahogy egy kedves barátom mondta – kevésbé lettem volna nő, akkor bizony feltűnt volna a hiányom. Hát, én levonom a tanulságot: nem vagyok az a lány, akiért Párizsba rohannak a pasik. De tudjátok mit? Nem érdekel. A francia pasik is ugyanolyan jól megteszik. :)

De igenis, hiszem, hogy mindenki megérdemli, hogy egyszer valaki érte menjen Párizsba. Hogy elé álljon és azt mondja: te vagy az igazi. És kedves hölgyeim, kérek mindenkit, hogy akkor ne rúgja tökön a csávót, csak mert már kétmilliószor megalázta. Mert akármi történik is a világban, egy biztos: semmiért nem érdemes ostobának lenni, csak a szerelemért.

Addig is, tegyünk egy jó nagy máglyát és dobjuk rá az összes forgatókönyvírót.