Járda

Az embert a legváratlanabb helyzetekben rohanják meg az emlékek. A város esti-hajnali fényeiben imbolygó délibábok megrémítenek vagy mosolyt csalnak az arcunkra és valami megmagyarázhatatlan zsibongással töltik meg az elménk. Amikor jöttem hazafelé, fülemben egy régi melódia csengett. A híd fényeiben magam láttam sétálni egy régi baráttal, majd minden sarkon vagy utcarészleten más-más jutott eszembe. Régi szerelmek vagy csak ismerkedések az élettel, ellenségek és barátok. Összeszorult a gyomrom. Volt olyan utcarész, amelyet megpillantva keserédes mosolyra húzódott a szám, hiszen olyannal andalogtam ott, akire még ma is örömmel gondolok. Volt, amikor sírásra görbül a szám, vagy felkavarodott az epém az idegtől és fájdalomtól. Megrohant a múltam és döntenem kellett: engedem, hogy elsöpörjön és leigázzon, vagy megfogom és az árnyakat azzá változtatom, amik. Pusztán emlékek. Csak rajtam múlik. A fájdalmat sem szabad elfelejteni, hiszen azok is formálnak és jobbá tesznek. És miközben a múlt démonjaival és tündéreivel táncoltam, megszállt a béke. Mert tudtam, hogy egy olyan ember felé haladok, akivel sosem jártam ezeken a járdákon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.