Elmesélek mindent

Az öregasszony abbahagyta a fals pianínón a klimpírozást, vékony, eres ujjaival óvatosan leengedi a billentyűk fedelét.
- Papuska! – szeretne kiáltani a szomszéd szobába, de a panel negyedik emeletén olyan hőség dúl, hogy csak sóhajtásra futja.

Neszt hall, tudja, hogy a „vén bűnös”, az asztrológusok gyöngye műanyag vonalzóval és szögmérővel ügyködik, szorgalmasan gyártja a legtökéletesebb horoszkópot – mert csak akkor ugornak majd a forintocskák, hogy eltengődjenek valahogy. Fáradtan odébb lendíti magát a zongoraszékkel, föláll, odasétál a szobaajtóba.

Neki háttal ül ősz öreg férje, aki vénségére valóságos ferencjóska-szakállat növesztett, mert már képtelen borotválkozni, ahogy régen, kizárólag fémtálkában vert habbal, késsel. Most, a negyven fokban is rajta van szöszmöszös szürke kardigánja – a huzat, a huzat, hát mit csináljon, ha kénytelen kinyitni minden ablakot.

- Ide figyelj! – mondja most már élesen, hogy az öregember meglepetten fordul hátra a munkájából. – Elég volt!
- Mi volt elég?
- Ne szólítsuk többé egymást „mamuskának” meg „papuskának”, nem bírom tovább. Undorító. Mária vagyok! Te meg Emil. Így fogjuk hívni egymást, mint régen, a nevünkön.
A férfi csak néz, szakálla vége mintha remegne egy kicsit.

- Úgy töltjük itt egymás mellett a napokat, mint két eleven hulla!
- Ugyan! Ez nevetséges!
- Hát neked semmi se hiányzik abból, ami valaha megvolt, a furcsa, bolondos, félelmetes élet, ami olyan természetesnek tűnt, mint a levegő? Hogy vagyunk képesek levegő nélkül élni, Emil?
- Ne hívjál Emilnek! – fintorítja el az arcát az öreg.
- De, de, igenis, Emil!
- Sose szerettem a nevem.
- Nem erről van szó. Az igazat megvallva, nekem se tetszik. Ha lett volna gyerekünk, egy fiú, biztos nem lett volna Emil. De nekem te vagy az én Emilem!
- Jól van – bólintott a férfi. – És?
- És? Ezt kérdezed? Ezentúl ÉLNI fogunk!
- De hát….
- Nincs „de hát”! Elmeséljük az életünket. Ahogy volt. Percről percre. Belekezdünk, aztán majd meglátjuk - Mária itt nagyon kedvesen elmosolyodik. - Úgysincs még egyszer nyolcvan évünk. Csak egy kicsi.

Emil lassan feláll, látszik, hogy mondana valamit. Éles koppanással a parkettára esik a vonalzó.
- Beleegyezel? – kérdezi Mária.
- Meg kell csinálnom egy sereg horoszkópot – mondja Emil.
- Minek? Ott egye meg a macska azt a pénzt. Nem tudsz te semmit a jövőről, hiába tódítasz bármit is. A múlt, öregem, a mi múltunk, ahhoz képest minden jövő kismiska.
- De mamuska...
- Mi?! – teszi csípőre a kezét Mária, mint mikor a rossz tanuló felel.
- Jó, Mária – adja meg magát -, tudom én, hogy így hívnak – és kényszeredetten elmosolyodik.
- Mesélni fogunk. Te is. Másra úgyse jó az élet. A többi úgyis megy magától.

Elfordul hirtelen, és körbenéz a pici lakásban. A sarokban berendezve ugyanaz a kis szalon, amit gyerekkora óta ismer a szülői házból. A kerek dohányzóasztal négy székkel, amelyek gyermekszemmel kacskaringózó vonalaikkal mindig virágra emlékeztették. Az ötödik a karosszék. Ott áll a négyfiókos komód a „kincsekkel”, s fölötte ott lóg a Liszt Ferenc-portré.

- Gyere, csak gyere! – fogja meg az öregember kezét.
- De hová?
- Hát oda – mutat a sarokba, ahol most hirtelen ott látja ülni nagyapját, nagyanyját, Edit nénit, Riszti bácsit, a szüleit és egy fodros ruhás kislányt, akit nem képes felismerni.
- A karosszék téged illet! – mondja.
Az öregember gyámoltalan-csodálkozó mozgással hagyja magát odavezetni, s mint aki magatehetetlenné vált, lezöttyen, és a karosszék minden eresztékében felnyikordul.

Ülnek egy kicsit egymást nézve, mintha keresnének a másikban valami idegent, amit negyvenhét év után nem ismernek úgy, mint saját magukat, vagy még jobban. Talán jó lenne így ülni a buszon, és csak most ismerkedni össze? Új kaland az ismeretlenbe. Most már csak visszafelé gombolyíthatják a fonalat a végéről.
- No – szólal meg Mária – nem kezded?
- Én? – rebben meg az öreg.
- Talán félsz?
- Én? – kérdi megint, de más hangon.

Hirtelen megkeményednek a vonásai. Kinéz a negyedik emelet ablakán, el a lapos tetejű házak és bádogkémények között, a remegő nyárba. Sokáig csöndben vár, de Mária érzi, most nem kell sürgetni, ez a némaság már a mesélés része, az első hátborzongató fejezet.
- Látsz valamit? – kérdezi mégis aztán.
- Aha – morogja Emil merev tekintettel -, azt hiszem, igen.
Mária ölében összefonja a kezét, és lehajtott fejjel elmosolyodik. Aztán egyszerre csak ezt hallja:
- Jól van. Igazad van. Egyszer el kell mesélni mindent. És kinek, ha nem neked? De… - és itt rövid, beszívott levegőjű szünetet tart -, hozzál magadnak zsebkendőt bőven, mert borzalmas dolgokat hallasz majd, amelyeket nem is sejtesz. Zokognod kell majd, mint eddig soha, ráadásul miattam. És mire mindennek a végére érek, tudom, többé nem fogsz szeretni engem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.