Az otthon szíve

Megy az ember – hátán háza, kebelén kenyere –, egy sápadt kislány, egy hajlott hátú öregúr, egy kaftános zsidó, bibliát szorongató pap. Botorkálnak a hegy lábához. Felragyog egyikük arca, mintha belül kis villanykörte gyulladt volna ki, rózsaszín lámpával világítja át halovány bőrét az öröm. Vonásai puhulnak és szétáradnak, könnyes fátyol telepedik rá, mint amikor rég látott ismerőst pillant meg az ember.

Sok-sok otthon van itt. Az otthon lelke is. Nézem az embert, aki összetalálkozott otthonával. Az első pillanatban össze-összeölelkezik vele. Ránéz a holmijára, kitapogatja, megszagolja, remeg keze az izgalomtól. Szorítja, szorítja, itt van a világ az ölében. Minden, amit ismert. Hebehurgya gesztussal feltépi a zsák száját, és kihúz belőle egy avítt paplan csücskét. Nézi, szorítja, szereti. Ismeri ezt a paplant. Ez takarta be sok-sok éven át, amikor lázas volt, amikor rázta a hideg. Mellette egy fehér fürdőköntös. Megmentették ezt a darab rongyot is. Az otthon meglett volna nélküle. De az otthon lelke követelte.

Körbenézek. Feltűnő, hogy mindenki az ágyneműjét gyömöszölte a zsákba. Az utolsó párnát. Minden lehet idegen, csak az ágy ne legyen. Az öleljen ismerősen, mint szeretőnk lágy karja. A paplan, párna, lepedő. Ezek az éjszakai barátok a nyugalmat és az álmot jelentik. Melegítenek és vígasztalnak. A zsákok száján bekandikálva otthonok százai néznek vissza rám. Emitt egy kávéscsésze. Hányszor szürcsölhette belőle gazdája reggelente a kávét, könyökét az asztalra támasztva, mennyi szeretettel nézhetett a csésze felett kedvese szemébe? Amott egy papucs. A régi, jól ismert családtag. Minden, ami azelőtt otthon és titok volt, a bezárt ajtók, leengedett redőnyök mögött, most feltárul nekem. Egybeolvad minden egy emberi közösségbe, érezni kell, hogy ma a kis család nagy családdá alakul, és ennek a nagy családnak én is tagja vagyok. Kedvem lenne az egész földet beteríteni a ruhákkal, a foltos abroszokkal, mi pedig leülhetnénk mind, ehhez az asztalhoz.

Aki megtalálta a zsákját, nem is megy el mellőle, letelepszik a földre, közvetlen a közelébe. Csak ül, vigyázza, így azt érzi, nincs idegenben. Az otthon lelke védi. A csomagok magukon viselik az évek és a fájdalmak hieroglifjait. Ha hozzájuk nyúlunk, az fáj nekik. A csomagok egyediek. Mindegyik egy kis oltár.

Órákig lézengek, tétovázom körülöttük. Egyszer csak valami különös zaj üti meg a fülem, az egyik zsákból. Ébresztőóra berreg, tompa, fojtott hangon. Megnézem az órám. Hat óra. Ma reggel hatkor valakinek fel kellett volna ébrednie. Hol van az ébresztőórához tartozó ember? Senki sem jelentkezik. A zsák körül idegenek mosolyognak. Én nem. Mert tudom, hogy annak a zsáknak a mélyébe egy otthon van beraktározva. Az otthonnak szíve is van.

Az dobbant meg.