A megfelelő vágás

Nos, magányt és szerelmet illető töprengéseimet félreteszem egy kávé erejéig. Azon felül pedig lélekben felkészülök: nagy nap lesz ez a mai. Végérvényesen magam mögött hagyom, aki egykoron voltam - kinézetben is.

Egy nő mikor máskor keresné fel a fodrászát, mint amikor lelki gondjai vannak és ettől remél megújulást. Kimásztam egy gödörből. Pipa. Valahogy unalmasnak érzem magam. Pipa. Háhá, változtassunk valamit. Na, de min? Fogyni most 5 perc alatt nem megy. A ruhatáram teljes lecserélése nem megy. (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy ha BÁRKI van, aki szívesen szponzorálná a ruhavásárlásaimat, az nyugodtan dobjon egy levelet. Ellenszolgáltatásként azt tudom felajánlani, hogy minden egyes méregdrága darab megvétele után szélesen elmosolyodom. Sőt! Még a szemem is mosolyogni fog!)

Tehát mi az, ami látványos, gyors változást hoz és nem is kerül, csak egy kisebb vagyonba? Hát a fodrász. Új forma, új szín, új élet. Mert én is megérdemlem. (az agyamban ehhez azért egy elég vulgáris szót is odacsaptam, de hát hogyan illene már az egy kifinomult és megváltozott HÖLGYhöz.)

Miért van az, hogy mi nők mindig a külsőségekkel üzenünk a világnak? Elhagyott a pasid? Hát befesteted a hajad. Azt gondoljuk, minden rossz elmúlik, ha megváltoztatunk valami kis apró dolgot magunkon. Hinni akarjuk, hogy egy új frizura, egy új ruha a boldogságunk záloga. És tudjátok mit? Talán egy kicsit valóban az. Mert ki ne érezte volna már magát világsztárnak, amikor kilépett a fodrászszalonból? Amikor mintha lassítva közelednének felénk az emberek, persze minden pasi tátott szájjal megfordul utánunk, mi meg csak hanyag mozdulattal hátra vetünk egy elkóborolt tincset. És csak mosolygunk, mert erre a 10 percre miénk lett a világ. És jól érezzük magunkat. És végre megdicsérnek minket, és megkapjuk azt a figyelmet, ami eddig is kijárt volna nekünk.

Az új ruhákkal ugyanez a helyzet. Otthon szerintem mindenki még egyszer felpróbálja, cipőt néz hozzá, és a tükör előtt állva máris elképzeli, hogyan fog megpukkadni az a bizonyos illető. Mert mindig van egy bizonyos illető, akit bosszantani akarunk. Egy kolléganő, egy volt pasi, valaki, aki elutasított minket. És soha senkinek nem adnánk oda azt a kéjes örömet, amikor magunkra öltjük a ruhát, és elképzeljük, hogyan eszi meg az irigység a célszemélyt. Gonoszság lenne? Dehogy. Ez bizony pusztán a túlélés mechanizmusa.

Ki kell jelentsem: minden egyes nőnek jár az új frizura, az új ruha és az, hogy igenis, legyen valaki, aki megőrül, ha ezt meglátja. Nem csak rossz értelemben. Mert lehet, hogy valaki éppen ebbe szeret bele.

Szóval, emelem a tétet eggyel. Agyő, volt élet. És agyő ahhoz az életemhez tartozó rossz emlékek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.