Várás vs. halászás

Miután mostanában egyre több ismerős rohangál fejvesztve az oltárhoz, drága jó anyám mindig eggyel többször kérdezi meg, hogy és engem mikor láthat már végre fehér ruhában, de legalábbis hol van már az az unoka. A válaszommal természetesen elégedetlen, és minduntalan jön az örök frázissal: olyat kell választani, aki jobban szeret minket, mint mi őt.

Mintha ennek lenne bármi értelme. Mert a szerelemnek lenne egy mérőfoka, hogy na, itt most 10 ponton állunk, tehát már szeretlek, de még lehet jobban is. Most már 25 pont, mindig rád gondolok és megőrülök a hiányodtól, 100-nál meg már vár az ajándék Rolls Royce?

Lehet, hogy csak az én világom nagyon fekete vagy fehér, de számomra a szerelem csak bináris számrendszerben létezhet: vagy van, vagy nincs. Olyan nincs, hogy „szeretlek egy kicsit”. A kapcsolatoknak, azoknak igen, van lépcsőfokuk, de a szerelemnek is lenne? És akkor honnan is tudod eldönteni, éppen melyik lépcsőn állsz te és melyiken a másik? A jobban szeretés nem csak azt jelenti, hogy a másik többet hajlandó lemondani a te kedvedért? És érdemes egyáltalán együtt lenni valakivel, akit nem szeretünk minden idegszálunkkal, úgy, hogy ne mondhassa senki, a másik azért jobban szeret? Ha kompromisszumot kötünk önmagunkkal és az elvárásainkkal, és azt mondjuk, lehetne jobb is, de most ez van, hát elfogadjuk, ezzel nem sebezzük halálra azt, aki igenis beleteszi magát egy kapcsolatba?

Lehet, hogy a sok válásnak éppen ez az oka. Mert házasodni mindenki nagyszerűen tud, kidobni az ablakon több millió forintot egy bulira, ahol a társaság mindig legalább két részre szakad, ha egyáltalán hajlandóak a teremben tartózkodni. Azután jönnek a szürke hétköznapok, és a pár végül rájön, hogy valami nem az igazi. Mert bár kimondták az igent, megfogadták, amiket meg kell, de az egészbe nem tették bele önmagukat. Megházasodtak anélkül, hogy mindkettőjük ugyanúgy oda merte volna rakni magát az oltárra.

Házasodunk, mert a konvenciók, a család ezt várja el tőlünk. De nem a lelkünk házasodik. Mert attól a gondolattól, hogy valakinek teljesen kiszolgáltatom magam és a lényem minden sejtjét átadom neki, hogy belém láthasson, mint egy nyitott könyvbe, hogy elkötelezzem magam egyetlen embernek egy életen át... nos ettől a felnőtt lakosság 99 százaléka befosik. Mert akkora bátorság kellene ahhoz, hogy lemeztelenítsük teljesen a lelkünk és bevállaljuk, igenis, megsérülhetünk, amit bizony egy menyasszonytánc alatt nem tudunk összeharácsolni. Házasodunk vagy kapcsolatban élünk, anélkül, hogy odaadnánk magunkat. Közben pedig a másiktól elvárjuk, hogy feszüljön fel értünk a keresztre. És bizony, meg vagyunk sértve, ha a másik azt mondja, ha mi nem tettük meg, akkor bizony kapjuk be.

Először a szerelem bolondjai leszünk, majd a válás bolondjai, közben meg nem vagyunk mások, mint futóbolondok. És mindezeken felül a kérdés mégis adott: érdemes olyan férfival randizni, aki nem akar házasodni? És igen, becsaphatjuk önmagunk a reménnyel, hogy majd megváltozik a véleménye és minket bizony az oltár elé cipel. Nincs garancia. Ahogy arra se, hogy aki arról áradozik, mennyire szeret minket és velünk aztán házasodna és már a gyűrűt is megvette, az valóban mellettünk is marad. A sok csalódás pedig rányomja bélyegét a megalkuvási készségünkre.

Mind királykisasszonynak hisszük magunkat, de amikor a szőke herceg kiüget a képből, örülünk, ha kipecázunk egy bandzsa, X lábú krampuszt? Most akkor mi a helyes viselkedés: hercegnőhöz méltóan leülni egy kényelmes szófára és várni a jelentkezőket, vagy felvenni a csalis bödönt és kiülni a tópartra? Ki tudja, mit fognánk. Lehet, hogy a herceg megunta a várakozó szűzkurvákat és elment egyet úszni a tóba...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.