Ami szó volt...

Van az úgy, amikor az ember nem találja a szavakat. Hiába az a hivatása, hogy egymásba fűzze őket, hogy tudást, hitet vagy reményt adjon az embereknek. Van, amikor minden eszköztárunk varázsütésre kiürül. Mintha nem tudnánk megfogni a gondolat pillangóját. Mindig elinal előlünk. Próbálunk figyelni, hátha tetten érhetjük, vagy legalább az árnyékát megpillanthatjuk. De elfut. Próbálunk befelé figyelni, milyen érzések kavarognak bennünk, de csak kongó termeket találunk bensőnkben. Ültem és néztem azt a két sort. Mit mutatott ki a CT. Éreztem, hogy könny égeti a szemem. Meglepődtem. Én nem szoktam sírni. Mi történik hát most velem? Hirtelen érzek? Hirtelen visszavágott az egyedfejlődés a szentimentalizmus kietlen, vizes lápjába? Nem tudom visszatartani. Végigfolyik az arcomon. Idegen ez az érzés. De nem tudom megállítani. És most már tudom, hogy végtelen fáradtságot érzek. Fájdalmat. Félelmet. És igen, azt hiszem, haragot is. De csak hallgatok, ahogy hallgatni kő se tud, csak az ember.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.