F, mint Facebook avagy elmentek otthonról

Úúúúúúgy szeretem, amikor a Facebookot és a többi közösségi portált, blogot és mindennemű hirdetési felületet elárasztanak az olyan posztok, amikor újdonsült apukák és anyukák áradoznak arról, hogy milyen mocsok nehéz ám egy kisbabával, akit etetni kell, aki nem akkor alszik, mikor a felnőttek akarják és amúgy is folyton sír az új környezetben. Majd persze mindegyik poszt végére odakerül, hogy de azért milyen mocsok boldogok és mennyire összekovácsolja a két szülőt ez az időszak.

De tudjátok, a mi szüleink is átestek ezen, már ha vagyunk olyan szerencsések, hogy nem a farkasok neveltek fel minket. Az én édesanyám is átesett ezen, és akkor még nem volt Facebook, hogy kiírhassa rá, milyen überkirály fasza gyerek. Sőt. Eldobható pelenka se volt, se bébiőr, se magától zenélő játékok.

Sőt. Nem volt kétszáz lelkes barát, rokon és nagymama sem, akik kinyalják a fenekét, hogy még főzni se kelljen neki. Bizony, ellátta a férjét, a másik gyerekét és a csecsemőt. És nem kért érte gratulációt meg érdemérmet. Neki is nehéz volt. Miért hiszi a mai fiatalság, hogy neki olyan mocsok nehéz és mindenben teljesen más az élete, mint az elődeinek?

És ha már valakit aaaaaannnnyira, de aaaannnyira kimerít a gyerekével való törődés, az mi a búbánatért nem alszik, amikor a gyerek is pihen? Miért a neten lóg, hogy holmi kétes dicséretekért könyörögjön?

Most leteszem a kiscserkész esküt: ha szülés után én is ilyen üzeneteket fogok írni, nyugodtan szétverhetitek a fejemen a laptopot. Főleg azokat, amiket valami jótét lélek akar kisorsolni a Facebookon, merthogy nem kellett a főnökének a 6000 darab Mac gép, és hát ha megosztod, akkor természetesen tiéd lesz az egyik, csak írd meg, milyen színűt akarsz. Azoknak, akik megosztják az ilyeneket, üzenem, hogy a naivitás kora a 16. századdal befejeződött.

Na, megyek a Facebookra, ki kell írnom, milyen mocsok fáradt is vagyok, mennyire megvisel az élet, a gyomorfájdalom, hogy éppen hova megyek, kivel, mikor, milyen vizsgálatkor milyen műszerrel néznek meg és mit, hogy az élet szemét és nyomaszt, és legfőképpen meg kell osztanom a létező összes idézetes képet, sőt, az idézetes kép felé még ki is kell írnom, milyen szöveg van a képen. Nem, nincs időm könyvet olvasni, elég nekem az idézet, hogy úgy tűnjön, mocsok művelt vagyok.

Na, tényleg mentem. Valami kislány életét csak az mentheti meg, ha hatszor körbeforgok a szobában, majd bal kézzel, a lábamat a nyakamba téve megosztom a kedvenc mesehőséről a képet, amit persze Mark Zuckerberg személyesen számol és annyi egydollárost kap majd Bill Gates vagyonából. Fontos feladataim vannak. Léptem is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.