Akinek füle van...

Volt egyszer két ember, mind a kettő súlyosan beteg. Egy hatalmas kórháznak ugyanabban a kicsi kórtermében. Nem is terem volt az, csak egy kicsi szoba, egyetlen ablaka nyílt a külvilágra. Az egyik beteg a kezelés részeként minden délután felülhetett egy órára. Az ő ágya az ablak közelében állt. A másiknak mindig feküdnie kellett.

Délutánonként, amikor eljött a kiszabott óra és az ablak mellettit feltámogatták az ágyban, azzal töltötte az időt, hogy leírta a kint látottakat. Ebből derült ki, hogy az ablak parkra néz, amiben kis tó található. A tavacskán kacsák és hattyúk úszkálnak, gyerekek jártak oda, hogy kenyérrel etessék őket, vagy játékvitorlásokat engedjenek a tóra. Szerelmespárok andalogtak kéz a kézben a lombok alatt, az utakat virágok szegélyezték, a pázsiton fiúk fociztak. A háttérben, a legtávolabbi fák koronája mögött magas épületek impozáns körvonalai rajzolódtak ki a láthatáron.

A háton fekvő hallgatta a beszámolókat, nem mulasztott el egyetlen másodpercet sem. Így tudta meg, hogy egy csöppség kis híján beleesett a tóba, meg hogy milyen csinosak a lányok a nyári ruhájukban. Szobatársa érzékletes leírása nyomán szinte maga is látta, mi történik odakinn.

Egy szép nap aztán agyába villant a kérdés: miért, hogy annak a másiknak jut minden élvezet, csak ő láthatja, mi folyik a világban? Neki miért nem adnak lehetőséget? Kezdetben még szégyellte magát, de minél inkább el akarta hessegetni a gondolatot, annál inkább szeretett volna változtatni a helyzeten. Irigyelte a másikat, így bármit megtett volna azért, hogy inkább neki legyen a jó. Egyik éjjel éppen álmatlanul bámulta a plafont és azon morfondírozott, hogyan túrhatná ki a másikat az ablak mellől, amikor is az felriadt, köhögni, majd fuldokolni kezdett, kezével a csengőgomb után kapkodott, hogy riassza a nővéreket. Emberünk csak mozdulatlanul feküdt az ágyon és figyelt – még akkor is, amikor amaz már nem is lélegzett. Reggel bejött az ápolónő, holtan találta a szobatársát, s csendben elvitte a tetemet.

Az ottmaradt illő várakozás után megkérdezte, nem kaphatná-e meg az ablak melletti ágyat. Nem érzett bűntudatot, hogy nem segített a másiknak, csak mert annyira erős volt a vágya, hogy megkaphassa a helyét. Áthelyezték, betakargatták, megigazították a párnáját. Mihelyst magára hagyták, üggyel-bajjal félkönyékre emelkedett, és az ablak felé fordult.

Az ablak tűzfalra nézett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.