Az a bizonyos ítélet

Megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Vagyis majdnem. Még nem annyira drasztikus a változás, mint először gondoltam, hogy legyen. De minden szépen követni fogja az első lépést. És bizony azt kell mondjam, amit mindenki elvár egy új frizurától, az nekem is bejött. Máris elkérték a számom. És még haza se értem, már jött is az SMS.

De nem a haj a mágikus. Csak végre azt érzem, hogy nem kell versenyeznem senkivel. Nem érzem belül a félelmet és elkeseredést, hogy az a másik mennyivel szebb, mint én. Mert leszarom. Pontosan tudom, én mennyit érek. És aki nem adja meg azt az árat, azzal nem kell szóba állnom többé. És ez felemelő érzés.

Az a baj a nőkkel, de talán nem is csak velük, hogy mindig túl sok figyelmet szentelnek annak, ki mit gondol róluk. De akkor miért is aggódunk az emberek ítélete miatt, amikor akiktől félünk, ugyanúgy félnek mások ítéleteitől? Persze azonnal elítéljük, aki ítélkezik, sőt, minden rosszindulatúnak elhordjuk. De vajon valóban rossz az, ha valaki gyorsan ítél? Ha érezzük, hogy valami nem egészen stimmel, mégis hagyjuk figyelmen kívül a megérzéseinket, pusztán azért, hogy ne nyomjanak ránk negatív jelzőket?

Én szeretek ítélkezni. Ritkán tévedek, ha a megérzéseimre hallgatok. Eddig általában bejött. És mindig, de mindig az első megérzés a jó. Amikor valakitől már zsigerből undorodunk, arról előbb-utóbb kiderül, hogy rá is szolgált erre. Ha valakit lekurvázunk, arról is kiderül előbb-utóbb, hogy a szende-szundi álarc mögött egy bárcás áll. Persze, a pasik általában legyintenek és azt mondják, mi nők mindig féltékenyek vagyunk meg hisztisek, de gondoljátok csak végig az életeteket: mikor volt, hogy tévedtetek, amikor elsőre beskatulyáztatok valakit? Lehet, hogy voltak időszakok, amikor kételkedtetek, hogy valóban jól gondoltátok-e. De aztán mégis tromfolt egyet az élet, és titeket igazolt.

Sokszor, nagyon sokszor szeretnénk azt a halk kis hangot elnémítani a fejünkben. Mert szeretnénk hinni, hogy most az egyszer tévedtünk. Számtalanszor igyekeztünk elfojtani magunkban az ellenérzést, annak a biztos tudatát, hogy ez így nem jó. Mert bár érezzük az elejétől fogva, hogy milyen is az illető valóban, mégis mindig csalódunk egy kicsit, amikor kiderül, hogy bizony a szőke herceg csak egy festett hajú luser. Tudtuk, hogy az. Mégis csalódunk és szomorú lesz a szívünk egy percre. Mert hinni akarunk még az emberekben.

Ez az élet igazi tündérmeséje. Hogy a bizonyosság ellenére is az emberi szív mindig remél. És hát ki tudja? Talán rám is vár egy melírozott hajú "herceg" óriási fuxokkal és lopott lóval és szééééééép, kreol bőrrel. Sajnálom, lányok, lassan a kiárusításnak vége, így itt az ideje beszerezni nekünk is valamit télire, mert a sok buta picsa már mindent elkapkodott.

na, én megyek suhanni, ahogy azt egyszer megtanultuk Sandra Bullocktól. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.