Ragyogás (nem úgy!)

A kamaszkor elmúlik, de 15 év lealázás már életmód.

És még azok a céda álmok is folyton megcsalnak. Volt már olyan, hogy felkelve egy álomból hirtelen nem tudtátok, megtörtént-e vagy sem, de imádkoztok, hogy ne az legyen a valóság? Nekem bizony éjjel az arcomba mondták, hogy nem szeretnek. Olyan mondta, akit én viszont igen. És csak imádkoztam és imádkoztam abban a két percben, míg a szemhéjaimmal harcoltam, hogy ez ne a valóság legyen. Aztán persze visszahanyatlottam a párnára, mert bizony, ez már megtörtént. Ha nem is éppen olyan szavakkal, ahogy az álmomban mondták. Mert így nem mondta ki. De a tettek mindig beszédesebbek ezer szónál.

Sokat gondolkodtam azon, hogy bocsánatot kellene kérni. No nem attól, aki a szemembe mondta, hogy nem szeret. Hanem attól, akire én ezért rátámadtam. Ahogy jó anyám mondta, ha elborul az agyam, sok hülyeséget beszélek és általában olyanért rohanok harcba, amiért és akiért nem érdemes. És hát mit lehet erre mondani? Az anyáknak általában igazuk van. Talán bűnbakot is kerestem, de sokkal inkább szíven ütött a tény, hogy minden hazugság volt. Hogy a férfi, aki (állítása szerint) el akart venni feleségül, kerek két perc alatt dobott oda valakiért. Mert bizony, kedveseim, pontosan két perc alatt el lehet felejteni az együtt töltött időt. El lehet felejteni az együtt nevetéseket, a mókákat, a bulikat, a cinkos összepillantásokat, megbocsátást, kiállást, szerelmet. Két perc. Már az is sok. Az emberi agy a jelent mindössze két másodpercig képes érzékelni. Szóval, aki azt mondja, ne mindig a múltban élj, azt csapd jól pofán, és mire megtetted, már az is múltnak fog minősülni. Ergo: nem lehet egy szava sem, ha ő nem a múltban él.

Na, a lényeg, hogy mégsem tudom még megtenni a bocsánatkérést, mert jogom van az érzéseimhez. Mert tudom, hogy ők összejöttek. Zavar is, nem is. Hiszen tudom, hogy ő talán boldoggá teheti a férfit, akit én nem tudtam. A férfinak egy olyan lány kell, mint ő. Aki nyugodt, aki meghallgatja, aki elmosolyog mindenen. Olyan, mint egykor én voltam. És tudjátok, mit? Nagyon hiányzom magamnak. De elárulok egy titkot: a véredénykéim már maguktól mosolyognak. Pfú, apám, csak egyszer nehogy én is elkezdjek úgy ragyogni mint a Robert Pattinson vagy ki a franc. Hogyan tudnám levakarni magamról a sok ostoba tinágert? :)

Ja, amúgy a Római parton nagy buli lesz. Ott fogom elkezdeni legeslegújabb ragyogás expedíciómat. Kéretik minden sötét felhő (vagy inkább sötét gyökér), hogy maradjon otthon. Adjátok tovább minden ragyogni vágyó ismerősötöknek, no és persze a sötét fellegeknek is. Tiszta woodstock hangulatom kezd lenni. Ragyogjunk együtt, csillagocskáim! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.