Adjatok segítséget!

Négy napos eszem-iszom, bulizás és tánc után azt kell mondjam, valaki ellopta a hétvégémet. No meg persze, hogy a nagy nevetésnek sírás a vége. És sajnos a magyar közmondások mindig igaznak bizonyulnak.

Eddig életemet a "kutyából nem lesz szalonna" frázis jellemezte, hiszen reménykedtem, hogy aki egész életében hazudott és mindenkit megcsalt, majd éppen miattam megváltozik. Nem változik. Vagy legalábbis nem miattam. Aztán volt "ha földre estél, szedj fel onnan valamit", a "jó barátok a bajban ismerszenek meg", "az ember a barátait megválogathatja, a rokonokat adják" és persze még sorolhatnám a dolgot.

Most egy újabb mondás, egy újabb igazság korát éljük. És most az van, hogy megint csak nem értek semmit.
 Egyre inkább az az érzésem, hogy bennem van a hiba. Mert folyamatosan pofonokat ad az élet.
 De tényleg ennyire rossz ember lennék, aki ezt érdemli? És akkor mit rontottam el?

Egész lényemmel szerettem egy férfit, aki folyamatosan megcsalt, hazudott, házasságot ígért, majd a legnagyobb bajban lelépett az unokatestvéremmel, mert vele legalább könnyű az élet.
Segítettem egy tucat embernek munkát találni, bejuttattam őket a céghez, majd mindegyik arcon csapott és hálátlan lett. Pedig kettőn kívül az összes többi önerőből sose jutott volna olyan székbe.
Sőt, igazából az, aki kirúgatott engem, azt is én tetettem főnöki székbe, attól eltekintve, hogy ő engem bizony megzsarolt, hogy ha nem randizok vele, akkor megkeseríti az életem. És megtette, csak mert a szerelmi vallomására nemet mondtam. És akkor bizony ki akarta rúgni a főnök, és én kértem, ne tegye, mert én nem akarok bajt senkinek.
Nehezen nyílok meg embereknek, nehezen engedem közel őket és nehezen fogadok valakit a szívembe. De akit befogadok, azért a halálba is képes lennék elmenni. És ezért egy dolgot kérek cserébe: ha én már lemeztelenítem a lelkem, bevállalva, hogy megsérülhet, akkor ezt tegye meg a másik fél is. Bíznunk kell egymásban annyira, hogy ezt is meg merjük tenni. És még így sincs garancia, hogy akit befogadtunk, akit a legjobbnak gondoltunk, az egyik nap nem szúr éppen a szívünk közepébe.

Szóval tényleg én vagyok a rossz? Szerettem teljes szívemből, segítettem, akinek csak tudtam, megnyíltam és őszinte voltam. És mégis sorra én kaptam a pofonokat. És egyszerűen nem értem. Nem értem, hol hibáztam folyamatosan. Valaki mondja már el nekem, mert egyszerűen nem értem. Változnom kell, de nem tudom, hogyan. Mert nem érzem, hogy hibáztam volna. Szerettem, de úgy tűnik, rosszat. Segítettem, de úgy tűnik, rosszaknak. És barátommá fogadtam valakit... És tényleg nem értem, mi mást lehet csinálni, ha nem lehet szeretni, nem lehet segíteni és nem lehet szívünkbe fogadni embereket. Akkor mégis hogyan legyek jobb?

De a nagy számok törvénye szerint akkor is bennem van a hiba. Mert egy tucat ember áll velem szemben. Az egy tucat emberből csak kettő áll mellettem.

Mondjátok már el nekem, hol hibáztam?????

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.