Annak, akinek

Azt álmodtam, hogy Bruce Willis vagyok. Mocsok jó volt felébredni, és rájönni, hogy nem ugrálok esztelenül minden járműre/elé/mögé/alá, és iszonyat jó érzés volt, hogy HAJ simogatta meg az arcom, és méghozzá a saját hajam. De legalább életemben először jól nézett ki rajtam a trikó. Bár a botoxtól kicsit tikkelt a szemem.

Először bepánikoltam, hogy bassza meg, már megint kelni kel (már kb. hajnali 1 óta az órát néztem, hogy húú, még 4 órát aludhatok, gyorsan, gyorsan, aludni, majd ezt kb óránként megismételtem, természetesen csökkenő számokkal - sosem fogom megérteni, hogy az emberben miért van ez a mechanizmus, hogy ahelyett, hogy aludna, saját magát hergeli), de aztán elárasztotta lényem a felismerés: péntek van. Nem is akármilyen péntek. Hanem a hétvégén nem dolgozós péntek.

Szóval már gondolkodom, mihez is kezdjek töménytelen időmmel. Azt hiszem, egy üveg jó borocska (nem olyan, amit életem velem élő férfija szokott választani) és kicccccaládom majd segíti az ellazulást.

Ezen felül pedig még számos okos dolgot akartam mondani, de inkább nem pazarolom erre a posztra. Természetesen párkapcsolati kérdések boncolgatásáról lesz szó, meg arról, mikor tökéletesen felesleges küzdeni valakiért, aki amúgy egy szar alak. Játszhatjuk ugyanis Teréz anyát, hogy majd értünk megváltozik, mi majd megmentjük a biztos pusztulástól, de ha a másik egy amőba agyával van megáldva (kedvenc viszonyítási alapom egy amőba. Vannak, akik azon a szinten vannak, vannak, akik már egy lehelletnyit emelkedtek az egyedfejlődés létráján.), akkor hiába magyarázod, hogy melyik út megy Budára, le fogja szarni. Mivel ő csak egy amőba. És te bizony megfeszülhetsz a kereszten, sőt, buddhistának is állhatsz, hogy birka türelmed legyen, nem fog megváltozni. És jobban jársz, ha megfordulsz, és olyan ütemben kezdesz el futni, hogy a Föld is kétszer meggondolja, melyik irányba forog. Ja, és nem árt, ha van nálad egy kibiztosított gránát, amit rádobhatsz az amőbára.

Mert senki, ismétlem, senki nem arra született, hogy szenvedjen. Igen, a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés már választás dolga. Ha valakinek nem vagy elég fontos ahhoz, hogy keressen, hogy veled legyen, hogy TÉGED akarjon, akkor bármennyire is fáj, el kell felejteni. Mert nem fog megváltozni. Se egy, se kettő, se száz év múlva.

Igen, tudom, a világ nem fekete meg fehér, nem lehet sebészi mértékkel mérni a dolgokat. És igen, tudom milyen nehéz a "szerelem" faktorral számolni. És mindaddig, míg egy kicsi is van a szívünkben, addig ott lesz a remény is. És majd nézzük a telefonunk, hogy vajon mikor ír, remegünk, ha a Facebookon meglátjuk a zárójelbe rejtett számot, és imádkozunk, hogy ő legyen. Aztán szépen lassan rájövünk, hogy nem fog keresni. Nem harcol értünk. Nem akar minket. Mert jobb neki a saját kis világában, a sekélyes állóvízben, ahol legalább biztonságban van.

Mert kimondani, hogy igen, téged akarlak, mocsok nehéz. És tudom, hogy az ember szíve összetörik, amikor nem hallja ezt a mondatot. De tudjátok mit? Nem azért, mert nem érdemelnéd meg. Mert nem te veszítettél. Mert te egy istennő (isten) vagy, a saját szépségedben ragyogsz. Meg kell keresni, aki ezt a ragyogást valóban fénynek látja, és nem a két markába fog, hanem simogat és szeret azért, hogy még jobban ragyogj.

Shake it out. Egy ördöggel a hátadon nem tudsz futni. Így rázd le. (NAGYON, NAGYON figyelj a szövegre! Ebben is én vagyok. És TE!!!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.