Fellélegezni

Mindig megmarad a remény. Hogy azért maradok valakivel, aki bánt engem, mert annyira akarom, hogy ne bántson. És erre várok, miközben az életem csak múlik. De ez olyan, mint amikor az ember hozzáér valami forróhoz: azonnal elrántja a kezét. Hát miért nem ezt csináljuk az érzelmi életünkben is? Ha valami éget, miért nem veszem el a kezem? Nem szabad odaülni és szagolni, ahogy a bőrünk ég. És akár élvezzük a fájdalmat, akár nem, mégis csak azt akarnánk, hogy ne égessen. Mégsem vesszük el a kezünket. És ez egy buta dolog. Ez egy rövidzárlat. Akarat nélkül a szokástól nem lehet megszabadulni.

Amikor úgy érzem, hogy elpusztulok, akkor csak egy nagyon nehéz pillanathoz érkezem. Mert akkor azt érzem, jó, otthagylak, de bele fogok pusztulni. De szerencsére akkor ott lesz egy barát, aki azt mondja, igen, most ezt érzed, de ez az érzés NEM IGAZ. A legnagyobb hiba, amit elkövetünk, hogy amikor erős érzéseink vannak, megijedünk, és visszamenekülünk a múltba, vagy ahhoz, aki bántott minket. Csak mert nem akarunk elpusztulni. De higgyétek el, az érzések hazudnak. Azt hisszük, hogy amit érzünk, az a jelennel kapcsolatos. De az csak emlékezet. Ám ahhoz, hogy ezt érezzem és el is higgyem, fognom kell valakinek a kezét. Mert olyankor teljes szívemből azt érzem, hogy ha elhagyom ezt az embert, elpusztulok. Ám ha valaki azt mondja nekem, nem fogsz elpusztulni, csak fogd meg az ÉN kezem, akkor egy kis idő múlva az lesz az első élményem, hogy szabadon lélegzem. És akkor rájöhetek, milyen jó enélkül az állat nélkül élni, és attól fogva már nem fogom tudni elhinni azt az érzést, hogy el fogok pusztulni. Érezhetem, és mondhatom, hogy igen, igaz, hogy ezt érzem, de az a konklúzió, amit ebből az egészből levonok – nem igaz. Félek, de nem igaz, hogy félnem kell. És itt kezdődik a szabadság.