Neked - a végszó

Tartozom magamnak és másoknak még egy bejegyzéssel. És igen, most is jöhetne a régi levelezési formula, a „sokat gondolkodtam azon, mit is írjak...”, de a frázispuffogtatások kora még bennem is lejárt. A héten magasztosabb eszméket kergettem egymagam és társaimmal karöltve is. Tudjátok, arra jöttem rá, hogy hiába borult be az ég, Isten azért mindig kikukucskál a felhők mögül. Édesanyámnak sok mondása van, amit idézni illene, de az egyik legfőbb, hogy Isten nem siet és nem késik. Végül mindenki megkapja majd, ami jár neki.

Engem a héten az egyik kezével pofon vágott, a másikkal pedig letörölte a fájdalmat a homlokomról. Próbát állított elém, és azt hiszem, nem fogok elbukni. Ugyanis rájöttem: a legnagyobb kegy, amit ember gyakorolhat az, hogy amikor megvan minden eszközöd, hogy lerántsd a leplet valakiről, ezzel akár tönkre is téve az életét, te mégsem teszed. Meghagysz mindenkit a méla tudatlanságban, miközben a te szádon a biztos tudás mosolya húzódik. A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, hogy nem teszel semmit, élje mindenki úgy az életét, ahogy ő azt jónak gondolja. Van, akinek nem ugyanazok az erkölcsi normái, nem ugyanazokat az értékeket képviseli, mint te. Ettől ő még élhet egy számára normális életet, az már más kérdés, hogy a te normáid szerint ez nem az. De mindaddig, míg nem rondít bele a te életedbe, cselekedje, amit csak akar.

Nemsokára itt a „világvége”, bár már kezdenek csitulni a hullámok, és már csak azt hangoztatják, csak egy korszaknak lesz vége. És ez így is van. Én is lezártam egy sokáig tartó korszakot az életemben, örökre. Volt abban minden: hazugság, megcsalás, ármány, hátbadöfés, hálátlanság, szerelem, barátság és megbocsátás. Megtanultam: a „család” nem vérségi alapon nyugszik, hiszen akik vér szerint a „családomnak” számítanak, azok csak a koncon marakodó kutyák. Egymás szemét is ki tudnák vájni, csak azért, mert ő maguk már régen vakok. Meghurcoltak engem, az édesanyámat is szájukra vették, csak mert nem akarták elfogadni a tényt: bizony van, aki más, mint amilyennek képzelték. Bizony van, akinek az erkölcsi normájába belefér, hogy Dunaparton csókolózzon a volt főnökkel, majd hazamenjen a vőlegényhez. Van, akinek belefér, hogy a saját barátja, rokona volt szerelmével kezdjen ki és hányinger nélkül hallgassa végig ugyanazokat a szavakat, amiket alig egy hónapja még másnak a fülébe súgtak. És ennél még durvább dolgokat is tettek, de ez már vesszen a balladai homályba.

Nem az én dolgom őket meg- vagy elítélni. Ők így tartották helyesnek, hát így cselekedtek. Számukra ez elfogadható volt, hát akkor legyen ez így. Mindenki a maga neveltetése és szájíze szerint fog úgyis arról dönteni, neki ez hogyan fér bele a normáiba, ha belefér egyáltalán. Nem nekem kell ezzel együtt élni, nem nekem kell egyenes gerinccel a tükörbe és a vőlegény szemébe nézni. Én csak egyetlen dolgot tehetek: tiszta szívből tudom kívánni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy mindenki majd félelem nélkül tudjon választ adni arra az utolsó kérdésre, amikor már nem lesz mögöttünk a család, aki helyettünk harcra száll, vagy aki helyettünk is bemocskol másokat. Akkor egyedül leszünk.

És bizony, Isten pontosan jól tudja majd, hogy attól, hogy valaki minden héten templomba jár, még nem feltétlenül lesz jó ember. És nem feltétlenül rossz, aki Istent nem csak egy kőhalomban dicsőíti. Isten bennünk van. És körülöttünk. És a másik emberben. Éppen őt tisztelve a másikban, meg kell tanulnunk megbocsátani. A Biblia nyelvén ez elengedést jelent. Míg a sértettség sebe a lelkeden van, addig viszont nem tudsz elengedni, mert túlságosan gyenge vagy. Addig nem felejted, míg meg nem erősödsz. A valódi önbizalom sérthetetlen. És nekem vannak segítőim, akik ezt építgetik bennem, és én is próbálok minél jobb emberré válni.

És mázsás súlyok gurulnak le a vállaimról. Mert hiába a mocskolódás, nem vágtam vissza úgy, ahogy azt megérdemelték volna. Nem tettem meg, amihez pedig hatalmam lett volna. Jobb ember lettem. És talán még náluk is ezerszer jobb. Mert milyen ember az, aki tudja az igazat, de hagyja, hogy szennyáradat zúduljon egy ártatlanra? Ezt rendezze le mindenki magában. Ahogy a legjobb barátomnak mondtam, elégtételt kaptam az élettől. A szemembe hazudtak, de végül kiderült az igazság, amit azután már nem is lehetett tagadni. És egy gyönyörű történet bontakozott ki belőle.

Egy férfiról, aki túlontúl hamar esik szerelembe halálosan, egy férfiról, aki egy-két hónap alatt annyi embernek kéri meg a kezét, amennyit nem szégyell. Egy férfiról, aki retteg bevallani, hogy egyszer nagyon régen elbaszta az életét és mindig a rossz módon, a rossz eszközökkel akarta megjavítani. Egy férfiról, aki mindig túl gyáva volt ahhoz, hogy teljesen átadja magát a másiknak, egy férfiról, aki nem mert harcolni a szerelméért. És azóta akkor se venné észre az igaz szerelmet, ha arcon csapnák vele. Egy férfiról, aki engem számtalanszor alázott meg, csapott be, csalt meg és hazudott a szemembe és én mégis nagyon szerettem. Egy férfiról, akit most már csak nagyon sajnálok és ha lenne rá mód, hogy más ember fájdalma nélkül ő boldog legyen, segítenék neki.

Gyermeki naivitásomban mindig azt hittem, az emberek változnak, de aki ennyi évig élt az árnyékban, az már megvakulna a napon. Mindazonáltal hinni akarom, hogy képes a változásra, hogy ha nincs szárnya a repüléshez, hát növeszt egyet. És ki tudja, talán éppen „a lány” volt az, akit tiszta szívből tudott szeretni (bár nem hiszek az olyan érzelmeknek, amik ilyen hamar fejlődnek). Talán ennek a lánynak komolyan gondolta a lánykérést, ezért a lányért talán valóban megváltozott volna. Talán. De mivel alig egy-két hónapja ugyanezt a táncot még mással járta, én kétlem, hogy ez így lenne. Bár az Igaz szerelemnek hiszem, hogy óriási a hatalma, talán neki is az szállt a szívébe. Ha így van, akkor pedig harcolni kell az Igaziért. Mindig, minden körülmény között meg kell tenni a legtöbbet, ami tőlünk telik. Nem szabad félni a leeséstől. Egy szakadékon sem jutunk át két kis lépéssel.

És igen, azért én is csak egy gyarló ember vagyok, mert akárhogy is sajnálom szegényt, elégtétellel tölt el, hogy végre volt egy nő, aki meggyötörte. Mert végül a vőlegény győzött, hogy milyen körülmények között és hogy, nem tudom. Lehet a lány eleve nem szerette a férfit, csak játszadozott vele (bár ez akkor felveti azt a kérdést, mekkora egy ribanc lenne, így én ezt elvetném), vagy lehet, hogy szerette, szereti a férfit, de ésszel választotta a másikat (ez viszont a vőlegényre nézve egy szar hír). Nem tudom a mozgatórugókat, nem is találgatnék hát. A tény tény marad: a férfi szenved, mert volt egy lány, aki elhúzta előtte a mézesmadzagot, majd elvette tőle a játékot. Ilyen az, amikor akasztják a hóhért. Hiszen számtalan nővel eljátszotta ezt, szerelmet, családot és boldog jövőt hazudott nekik, majd amikor a legjobban szerették, pofára ejtette őket. Hát, most ő fekszik a földön, és hazudnék, ha azt mondanám, ez nem csal mosolyt az arcomra. De legfőképpen azért mosolygok, mert ebből a szarból én már kimaradok. Felülről nézem a bukást és az elesést. Nem örülök neki, hogy elesik. Mert akármilyen ember is, én őt egyszer szerettem és szívből drukkoltam neki, hogy a jó útra térjen. És még mindig hiszem, hogy sikerülhet neki.

Ha már őszinteségi roham és nagy lezárás. Azt sem tagadhatom le, hogy azért baszta a csőröm, hogy ez a lány így meg tudta bolondítani és aztán megtaposta. Szerintem minden nő, akivel eljárta a mocskos táncát, ugyanazt gondolja, mint én: bárcsak én tudtam volna ezt tenni vele. És igen, irigyeltem ezért ezt a lányt. De aztán a legjobb barátom felnyitotta a szemem. És ezt nagyon köszönöm neki. Ezt írta ugyanis: „Én nem irigyelném xxx a helyedben, mert semmije sincs, ami neked megvan. Kezdeném az önbecsüléssel, a gerinccel, a morális értékrenddel, a becsülettel. És ez csak néhány dolog, amihez neki köze sincs, neked meg megvan mind. Úgyhogy ő irigyelhetne téged, mindazért, ami ő sose lesz. Meg tudta bolondítani? Szerintem ők egymást bolondították, egyikük sem ér semmit emberileg.”

Legyen ez a zárszó ebben az egész mocskos ügyben. Még annyit: tényleg szívből kívánom, hogy mindenki boldog legyen. Úgy, hogy közben nem bánt másokat. Én nagyon jó úton haladok. Éppen ezért tudom ezt az egészet felülről nézni. És köszönöm mindenkinek, aki mellém állt. A tesómnak is.

És köszönöm minden érintettnek, ugyanis a történetből bizony könyv készül. És már a filmes jogaiért is megy a harc! Köszönöm, köszönöm mindenkinek!!!!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.