Eszedbe jut, hogy...

Kis fecni. Toscán tájjal. Repülőgépnek hajtogatva. Női gyöngybetűkkel egy vers van ráírva. Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson. Ahogy ránézek, mosoly terül szét az arcomon. Beteszem a „kincseim” közé. Kisimítom, és a véletleneken gondolkodom. Kundera írta egyszer: csak a véletlen szól hozzánk. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.

Andalogtunk a város utcáin, élveztem az enyhe időt, fájdalmas és szép emlékek, témák követték egymást, ugráltunk a biciklisek elől és kerülgettük a többi andalgót. Amikor is odaértünk. A Lánchíd. Egyszer már csodát tett. Egy borzalmas esemény utáni ócska buliból jövet lelkem darabjait próbáltam összesepregetni és zsebre dugni, és valami kényszer vonzott, hogy átsétáljak rajta. Egy teremtett lélek sem volt a hídon, autó is csak elvétve húzott át a kivilágított pillérek között. Néztem a vizet és mintha sodrásával enyhül volna a szívem fájdalma. Amikor is egy hegedűs az üres hídon elővette hangszerét és a kedvenc dalomba kezdett bele. Túlcsordult a szívem abban a pillanatban. Akkor, ott, bizonyossá, tapinthatóvá vált számomra Isten létezése.

Most ugyanúgy kerestem magam, magamban valami régmúlt dicsőséget, de nem volt már olyan keserű a szám, mint egykoron. Büszkeséggel töltött el néhány mondat, néhány cselekedet, amik a napokban történtek. Erősnek éreztem magam. Alakult fejemben a terv, mintha minden macskakővel a jövő egy újabb puzzle-darabja fordult volna színével felém. Hogy fájt-e a szívem? Igen, fájt. De már tudom, hogy arra való a térdem, hogy térdre essek. Tudom, hogy minden dolgok mélyén béke él, és minden táj éjén csend lakik. A végtelenség összhangot zenél és örök valók csupán mély álmaink. És minden bánat lassan béke lesz és minden gyötrődés győzelem. És a kínok kínja, mely vérig sebez segít túllátni a szűk életen.

És akkor ott álltam előtte, múltnak háttal, halállal szemközt. És ahogy ott sétáltam, megláttam a kis repülőt a földön. Először továbbléptem, majd valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis lehajoltam érte. És akkor ott volt. A költészet napján egy vers, egy olasz tájjal. És Isten megint kikacsintott a felhők közül.

Tudjátok, olyan ez a város. ez a híd, mint a szegény lány, akinek már vásott a cipellője, a harisnyája rongyos, a szoknyája is csatakos, ám van egy régi, előkelőséget és jobb módot lehelő karkötője, mely minden nyomorúságot elfelejtet. Valahogy rámaradt ez a családi kincs. Ami mellette van, a bizánci pesti kéjtanyák, az aranytornyos bérházak, a tükrös és márványos tébolydák, egyáltalán nem illenek már hozzá. A város azonban még ismeri értékét az ódon klenódiumnak, és – mint a szegény lány az ékszerrel – mindig vele fényképezteti le magát.

Nem tudom, van-e pestibb és magyarabb ennél a hídnál, melyet idegen mérnök épített, van-e olyan dolog, mely ennyire egybefűz mindnyájunkat, pestieket és vidékieket, akik magyarul beszélünk, amihez mindnyájunknak annyi közvetett és közvetlen emléke tapad, mint ez a világhírességében is intim műemlék? Ha mindenestül elpusztulnánk, egyetlen láncszemét meg kellene őrizni az emberiség múzeumában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.