A feminista Hófehérke

Miután az elmúlt héten buli érte a bulit, volt minden a seggrázástól kezdve a félmeztelenre vetkőzésig (no, nem én tettem, hanem kicsiny hazánk női díszpéldányai), elgondolkodtam, vajon mire is ez a nagy felhajtás.

Állunk egy órát a tükör előtt, hogy hajat, szempillát és különböző más szőrszálakat pöndörítsünk, kitépjünk és eltüntessünk, felvesszük a pörgős szettet, legalább negyed órán keresztül szuggeráljuk magunkba, hogy istennők vagyunk, hogy az első lépés után az arcunkba nyomuljon a valóság.

Törjük magunkat, csak azért, hogy ha a szőke herceg elénk téved, legjobb formánkat tudjuk neki mutatni. Mert hiába a szingliduma, a fene nagy feminizmus és az egyenjogúság: igenis, minden nő arra vágyik, hogy megmentsék. Egyeseket leginkább önmaguktól kellene, na meg az egójuktól, mert agyonnyomja őket (bár én nem ejtenék egyetlen kósza könnycseppet sem egyikért sem. Még a végén leesnének a műszempilláim, és a műkörmömmel nem tudnám kiszedni őket a szilikonmelleim közül.)

Na, szóval, a megmentés. Igazából borzalmasan rémisztő belegondolni, hogy valóban minden lány erre vágyik. Ülünk szépen kihúzott háttal a székünkön, és várjuk, mikor penderül elénk egy lovagocska, és lassan már az se számít, ha egy kicsit púpos, félszemű és amúgy rohadnak a fogai. Csak legyen már valaki, akinek foghatjuk a kezét.

Mert mi van akkor, ha a szőke herceg nem is létezik? Vajon Hófehérke a világ végéig ott feküdt volna az üvegkoporsóban, vagy egyszer csak elunta volna, kiköpte volna az almát, szerzett volna magának valami menő állást, majd egy gyereket a körzeti spermabankból és élte volna az életét? Minden nőben ott lapul egy hercegnő, aki csak megmentésre vár? De akkor miért késlekedünk, miért nem valljuk be magunknak, ahelyett, hogy játszanánk az erős, független nőket?

Talán azért az egyért, amire még gondolni sem szabad, nemhogy hangosan kimondani. Ez pedig nem más, hogy rettegünk, hogy fájdalmat okoznak nekünk. Mert minden erős, független nőnek legalább egyszer összetörték a szívét, még amikor álmodozó kis naiva volt. És mialatt próbálta a szív formájú kirakós darabkáit újra összeilleszteni, egyszer csak azon kapta magát, hogy ironikus lett, kötözködő, erős és független. És menthetetlenül szingli.

Mert a félelem olyan erővel köt minket gúzsba, hogy képesek vagyunk elnézi, ahogy a szőke herceg fehér lovon elporoszkál előttünk, és mi még csak megmozdulni se bírunk a rettegéstől. De hol van ilyenkor a tündérkeresztanya, aki izomlazítót pumpálna belénk? Vagy egy kis Prozacot?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.