Nesze neked, 21. század avagy nekikezdtünk a könyvnek

Nesze neked, 21. század. Leesik 10 centi hó és az emberek az armageddonra készülnek. De legalábbis a tömegközlekedés mindenképp. Reggel nem elég, hogy pofán csap a hétfő, amikor az ember félálomban csak azt szuggerálja, hogy „még csak vasárnap van, lehet aludni”, majd amikor tisztul a lila köd a fejéről, ugrik ki az ágyból, hogy elkésik. Majd pedig félig örömmel,félig „most mi a francot vegyek fel” érzéssel konstatálja, hogy a hó esik. Szakad. Így nemhogy a járdát, de az utakat sem lehet látni.

Na jó, ezt a hétfőt is beszoptuk torkos borz módjára. De aztán jön csak a döbbenet: az autók jószerével egymás hegyén-hátán állnak a főúton, mint egy szarul megrendezett amerikai katasztrófafilmben, amikor az egész város menekül. Haladni 20 perc alatt egy centit nem bírtak, de azért élvezik, hogy ráerőszakolhatják zenei ízlésüket az amúgy is „mi a fasz lesz már” kifejezéssel álldogáló tömegre. A buszokat leállították, mert minek, úgyse tudnak közlekedni. Ááá, nem kell az nekem, van B-tervem, gondolom én.

Aztán a valóság megint pofán csap. Mert ez kérlek, a 21. század, ahol a villamos lefagy. Ember a Holdon. Az már valami. De a közlekedés 10 centi hótól világháborús szintre süllyed. Na jó, gondolom, bennem akkor is túlteng a sztahanovista, ha törik, ha szakad, én bemegyek dolgozni, mert csak. Az mellékes, hogy díszruhában, magassarkú csizmában topogok,mint gyerek a szarban, miután délután találkozóm volt. Egye kutya, fogjuk fel a jó oldaláról: mire beérek a céghez, olyan izmos vádlim, combom és fenekem lesz, hogy Roberto Carlos helyett engem állítanának be szabadrúgást lőni. Plusz persze a hóesés miatt nem bír az ember egyenes háttal menni, így kényelmes szemmagasságban mindig csak az éppen előttünk menő feneke látszik. Hát, ha már így van, akkor gyorsan fenékszépségversenyt rendeztem az elhaladó fiúkákból. A fejüket úgyse láttam, így nem befolyásolt semmi.

Ezek után teli vigyorral a számon érkeztem meg az első tömegközlekedési eszközhöz, ami járt is, az emberek hol félelemmel, hol csodálkozva bámultak bele az arcomba, egyetlen egy idősebb nő volt, aki szintén vigyorgott. Bár lehet, hogy ő a váliumtól. Beérve persze az iroda jószerével kihalt volt, mert nem mindenki küzdött meg mosolyogva az elemekkel.

De a fontosabb emberek (már számomra) azért beértek, és elkezdődött a hétvége kibeszélése. A „te mire emlékszel” kérdéskör elég szórakoztató tud lenni és örömmel konstatáltam, hogy bizony, nem csak az én legjobb barátom lett egy napra Alföld Kerámia. Érteni senki nem érti, mi történt és hogyan, persze ment a nagy fogadkozás (no, nem répával a kezünkben a lenyugvó napba nézve, mint az Elfújta a szélben Scarlett O'Hara), hogy mi aztán így soha többet, majd alig telt el 2 óra és már ment a köre-mail, hogy akkor mikor lesz a következő. Mert hát, úgy szép az élet, ha zajlik.

Közben aztán én nagyon megvilágosodtam és rájöttem, hogy bizony, Istennek ez volt a legnagyobb szándéka azzal, hogy kirúgott az előző cégtől. Mert így legalább tágul a világom és megismerkedtem olyan emberekkel, akik sokat segítenek nekem azzá válni, akivé lennem kell. Ugyanis a könyvem köszöni szépen, lassan elindul a saját kis lábán. Már van szerkesztő, marketinges, grafikus, tördelő és ha meg merem lépni a legnagyobb dolgot, akkor úgy néz ki, kiadó is. Legalábbis kaptam egy elég biztató ajánlatot. Csak élnem kellene vele.

Azt hiszem, ha az előző cégnél maradtam volna, sosem lettem volna több, mint ami ott voltam. Sem emberileg, sem szakmailag nem fejlődtem volna sehova. Mindig is író akartam lenni, de ott sosem kezdtem neki semminek. Nem volt olyan a közeg, ami támogatott volna. Se a főnökség , se az akkori – mondjuk úgy – párkapcsolatom nem volt épp az örömteli, támogató közeg, akik bátorítottak volna, vagy segítettek volna. És a vicc az egészben: azzal, hogy a „párkapcsolat” olyan fordulatokat vett, amilyeneket, két kötetnyi történetet adott. Így nemsokára múltam minden embere egy könyv szereplője lesz, azok, akik segítettek és azok is, akik fájdalmat okoztak. De nekik is hálásnak kell lenni. A pofonok nélkül sosem indultam volna el egy úton.

Be vagyok fosva úgy istenesen attól, hogy szar lesz, amit csinálok, hogy még sincs bennem annyi, amennyi kellene, hogy egyáltalán: kiderül, hogy semmihez nem értek és semmihez sincs tehetségem. Most egyelőre ezzel a félelemmel harcolok, de azért vannak, akik átlökdösnek egy-egy akadályon. És nagyon köszönöm nekik, hogy vannak. Ahogy az akadályoknak is. Hiszen nélkülük sosem jönnék rá, mit vagyok képes elérni és hogy mennyire erős is vagyok. A könyvből pedig szépen kiderül majd minden. Reméljük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.