32 öltés

Most olvastam egy cikket, elmélkedést, gondolatfoszlányokat, nevezzük, aminek csak akarjuk. Az írója arról ötletelt, miért nem lehet egy szakítás után is bíróságra menni és elperelni csókokat és kimaradt pásztorórákat. Mert hát egy közúti balesetnél is fizetnek kárpótlást (már akinek, én egy kanyi grandot se láttam). Na, mindegy.

A lényeg: amikor összefoltoz az orvos egy gázolás után, kapsz pénzt, amiből aztán fizeted a fizikoterápiát, a kezeléseket, a kenőcsöket, mindent, hogy gyorsabban menjen a gyógyulás. Egy szakításnál viszont nincs ilyen, pedig ugyanúgy összetörik a szíved. És akkor még sincs kárpótlás, csak azonnali elválás. Ekkor lenne jó elmenni a bíróságra és követelni még pár percet, hogy ne csak így legyen vége. A cikk írója legalábbis ezt akarná.

De vajon milyen együttlét lenne az már, amikor a másik menne, de kötelező maradni? Kényszeredett mosoly, kényszeredett simogatás, kényszeredett szavak. És az arcizom már megfeszül és már fáj a nem természetes jókedvtől. De a szem, az nem tud hazudni. És neked azokba a fájdalmas szemekbe kellene nézni. És látnád, hogy ő már nincs veled. Valaki mással van vagy valahol máshol. Már nem akar téged, de te kényszeríted, hogy maradjon. Mint amikor egy pillangót nem akarsz elengedni, mert annyira tetszik neked és a tenyeredbe fogod. Már igazából te se látod, de a tudat megvan, hogy ott van, az összekulcsolt ujjaid között. Aztán egyszer már nem érzed a vergődését. Mert már élettelenül hever. A nagy féltésben, hogy egyedül maradsz, megölted, amit akartál.

Szánalmas lenne bíróságra menni, hogy még két csókot kapjunk. Mégis mennyien járulnak egy képzeletbeli bíró elé, hogy ott elégtételt vegyenek. Hogy elmondhassák könnyek között, ők még nincsenek kész az elválásra. De arra bármikor készen áll az ember? És nem lennénk pont olyanok, mint akiket utálunk, ha követelnénk, maradjanak velünk? És vajon ugyanaz az érzés járna át, amikor megcsókol, mint amikor még önszántából, szerelemből tette? Elvehetjük valaki szabadságát, boldogságát, csak mert nem azt tette, amit mi elképzeltünk?

Egy kapcsolat sosem egyik pillanatról a másikra ér véget. Jelek mindig vannak. Hidegebbek az ölelések. Ritkulnak az összebújások. Meglátjuk a másik hibáját. Elkezd idegesíteni, ahogy a kést fogja. Már semmi sem lesz elég. És ő ugyanezt érzi. Már nem lesznek hosszú beszélgetések. Nincs andalgás az imbolygó lámpafényben. Eltűnik a meghittség. Eltűnik a mosoly a szemből. Nyugtatjuk még magunk, hogy csak elfáradtunk, sok a stressz, nincs itt baj. Pedig pontosan tudjuk, hogy egyre nagyobb a távolság. És egy idő után már nincs erőnk és nincs kedvünk elkiáltani magunkat, hogy álljon meg, várjon. Azután vagy kimondjuk, hogy vége, vagy már azt sem.

És hiába a jelek, hiába minden. Belehalunk még akkor is egy kicsit. És vergődünk és átkozódunk és vissza akarjuk még kapni. De mindez csak utánérzés. Petőfinek, József Attilának, Adynak ilyenből még egy egész versciklus is kitelt. Belehalunk. Egy kicsit mindenbe. Lesz 32 öltés a szívünkön. De a heg szépen gyógyul, a legközelebbi közúti balesetnél már nem törik millió darabra. És egyszer eljön majd az is, aki végigsimít a hegeken. Aki éppen ezekbe a csúnya sebekbe fog beleszeretni. És hinnünk kell benne, hogy miatta képesek leszünk kiáltani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.