Ha egyetlen óra lenne az élet, az utolsó percét benned tölteném.

Figyelj, drága kicsi lélek,
elmondom, hogy mi az élet! 
A semmiből nagyra nőni,
sírva a világra jönni,
lassan lépni, óvakodva 
Anya kézbe kapaszkodva.
Az ábécés könyvet bújni,
tudás harsonáját fújni, 
a nagy gondok után menni,
hamis csókot megízlelni.
Majd feledni nagyon gyorsan
és szeretni halálosan.
De az ember mégsem boldog,
mert gyötrik őt"ezer gondok".
Lassan járni óvakodva,
de már botra támaszkodva.
Csipkés szemfedelet varrni,
s egy őszi estén meghalni.
Hidd el, drága kicsi lélek,
ennyiből áll ez az élet!

Most lett elegem - megint. Nem szeretek politizálni. Egyáltalán nem. De az, hogy egy kormány irányítani akarja kézi vezérléssel a kultúrát, az már kiverte a biztosítékot.

A Víg Színház Eszenyi Enikő irányítása alatt prosperált, színes lett, felvirágzott, jó darabokat adtak és sok fiatalt meg tudtak szólítani.

Erre most a kormány odateszi Balázs Pétert? (most megy a szavazás és csak 10 százalék esély van arra, hogy Eszenyi maradhat....)

Tényleg oda jutunk, ami ellen ezek is lázadtak? Oda jutunk, hogy megmondják, ki mit gondolhat, mondhat, érezhet, nézhet, olvashat? Oda jutunk, hogy megszabott szócsövei lesznek a hatalomnak és a nép csak és kizárólag őket hallgathatja?

Tévedés ne essen. Balázs Pétert én kedvelem, emberileg is, színészileg is. De mindaz, ami felé elmegy ez az ország és mindaz, amit mi megengedünk nekik, attól én elhatárolódom.

Nem vagyok naiv. Minden kormány, minden hatalom a saját embereit hozza magával. De a kultúrába nem kellene engedni belefolyni ezeket. Utópia? Igen, az.

Most telt be nálam a pohár. Az, hogy ilyen szintre süllyedtünk, amilyenre, szégyen. Mostanában már a megtestesült Zen vagyok, de van, ami mellett már nem lehet elmenni szó nélkül. Itt van az István, a király és a körülötte zengő-bongó botrány. Merthogy Alföldi Róbert rendezett egy darabot belőle, ami az ország egyik felének tetszik, a másiknak nem. Ez rendben van így szerintem eddig. Az már viszont nincs, hogy ennek a nemtetszésnek kik és milyen fórumokon adnak hangot.

Fektessük le a tényeket: Alföldi Róbertet a darab két szerzője kérte fel. Alföldi Róbert színházi rendező, nem zenész. Alföldi Róbert eddigi rendezései mind sikerrel futottak, ám mind provokatív volt és gondolatébresztő. A színház hivatása az érzelemkeltés. Ezek a tények.

Az, hogy Alföldi Róbert magánemberként mellékesen homoszexuális, engem nem érdekel. Soha nem hallottam őt, mint egy színház képviselőjét úgy megnyilvánulni, hogy engem, mint heteroszexuálist az sértett volna, sosem hallottam a másságáról beszélni. Az, hogy magánemberként ki milyen, senkinek semmi köze. Senkinek. Az, hogy ő a kollégái szerint is véreskezű és nehéz természet, szintén nem a plénumra tartozik. Az, hogy még azok a kollégái is, akik nem kedvelik és akik magánemberként elkerülik, szívesen dolgoznak vele együtt, mert zseniális rendezőnek tartják, nos ez a plénum elé kellene, hogy tartozzon.

Szégyen, hogy egy embert azért ítélünk el, hogy milyen a nemi identitása. Nyugodtan beszélhetnénk akkor ismert és elméletileg jó oldalon ülő politikusokról is, akik bizony, szeretnek női ruhákban rohangálni, vagy akik egy lánygimnáziumban bizony megkergették a tizenéves lánykákat – és ez személyes tapasztalat. De beszélhetnénk arról is, melyik prominens személyiségnek van a titkárnőjétől gyereke, és a sort még hosszasan lehetne sorolni. De engem ez egyáltalán nem érdekel, ez az ő magánügyük. Mindenki elszámol magával.

Az, hogy tüntetést szerveznek azért, mert egy színdarab nem tetszett, az azért már más kérdés. Vagyis jobban mondva az a kérdés, hogy valóban a darab miatt mentek-e rongyot rázni ezek az emberek. Mert a sok „zsidó buzi”, „hülye buzi, szopjál le” bekiabálás és skandálásból nem az tűnik ki, hogy itt a több száz szereplős darabbal volt a gond. De piszkáljuk meg, kik is tüntettek.

Egy magukat ősmagyarnak valló szervezet, akik szerint a homoszexuálisok még csak nem is emberek és tűzzel-vassal kell irtani őket. Ez a szervezet azt hangoztatta, hogy minden magyar embert érzelmeiben sértett meg Alföldi Róbert a rendezésével. Nos, én, mint egy olyan család sarja, mely bizonyíthatóan 1356-ig tudja visszavezetni a családfáját, és ezért úgy érzem, mondhatom, hogy ősmagyar vagyok, elhatárolódom ettől a kijelentéstől.

A tüntetők szószólója egy beszédhibás, nem mellesleg látens homoszexuális klisékkel megáldott emberke nagy büszkén hangoztatta, hogy azért kell tiltakozni, mert bemocskolták Szent Istvánt, és idézem: ha ezt a darabot egy tinédzser megnézi, rossz történelmet fog megtanulni. Na, az a tinédzser, aki színházi darabból meg filmekből tanulja meg a történelmet, meg is érdemli. No meg a szüleinek a hátából is szíjat kellene hasítani.

Három: egy fogatlan, alkoholista nő is nagy erőkkel verte a tamtamot. Engem egy ilyen nő ne képviseljen se most, se máskor. Főleg, mivel a szervezők és a tüntetők közül számos embert megkérdeztek és mind azt mondta: „10 percnél többet nem láttam a darabból”. Akkor hogyan is formált véleményt? Minek alapján mondta azt, hogy Alföldinek a pokolban a helye és megszentségtelenítették a darabot? Zárójelben jegyezném meg, hogy mikor is vált ez a darab szentté? Én erről lemaradtam.

Negyedik: a tüntetők, a drágák hatalmas transzparenssel álltak ki, melyen ez állt: „Jézus mondja, térjél meg, mert bűneid zsoldja a halál.” Kedves, egyetlen tüntetőcskéim. Mutassatok már rá az Evangéliumokban (mind a 4 elfogadottban és az Apokrifekben), hol mondja mindezt Jézus? Mert ez bizony a Római levelekben szerepel. Na, de erről ennyit.

Ötödik: Ki az, aki azt hiszi, hogy István valóban szent volt? Akik elmentek tüntetni, valóban azt hiszik, hogy István csak üldögélt és énekelgetett, hogy szerelmesen ücsörgött Gizellájával és hogy sosem tett semmit? István egy véreskezű uralkodó volt, akit csak a számítás vitt előre. Nehogy azt képzeljük már, hogy szerelemből házasodott, vagy hogy Koppány volt az egyetlen, akik hinnye-nyunnye, de kivégeztetett. Akkor miért is érzi magát mindenki megsértve, hogy nem egy szőke, lobogó loknishajú, lepkéket kergető Istvánt idézett elénk a darab? Az meg, hogy a tüntetők azzal jöttek, hogy pfú, de Koppányt meg egy börtönviselt alakítja... Hát na rotty. Én nem kedvelem a Stohl Andrást, nagyon nem, de ez megint annak a kérdésköre, hogy felőlem azt csinál a magánéletében, amit akar. A színpadon nekem senki sem Stohl András, vagy éppen Feke Pál. Hanem Koppány és István. Fura, hogy azok, akik a leghangosabban üvöltöttek, nagy bőszen írkálnak fenyegető leveleket például Rékasi Károlynak, hogy majd eltörik a gerincét, ha még egyszer kezet emel Zsófira. Egyszer megy az elkövetkeztetés a szereptől, máskor meg nem? Vagy hogyan is van ez a kettős mérce?

Megszoktunk valamit, és most vergődünk, mert máshogy láttatták velünk. Ennyi erővel minden feldolgozásért lehetne dühöngeni. Eszenyi Enikő ellen miért nem vonult senki, aki újraértelmezte a Shakespeare-darabokat (nem mellesleg, iszonyat jól)? Vagy ezentúl ordítsam le az étteremben a szakács fejét, mert a húsleves nem olyan, mint amilyet én otthon megszoktam? Vagy ordítani csak akkor lehet, ha az ellenfelem esetleg színesbőrű vagy homoszexuális? Ennyire rettegünk a mástól, a szokatlantól? Ennyire kockák lennénk?

Tudjátok, mit? Nekem meg nem tetszett a beszédhibás szónok a tüntetésen. Meg a fogatlan alkesz. Szervezek is egy tüntetést ellenük. Érvrendszerem nincs. De ahogy látom, az mostanában már nem is kell...

Ma van hátralévő életem első napja.
És mint ilyet, meg kell ünnepelni, különlegessé kell tenni. Tegnap este elhatároztam, hogy ma szép idő lesz, hogy ma nem megyek slamposan a céghez.
És erre tessék. A nap édes-keserűen simogatja az arcom. Biztos vagyok benne, hogy ez a mai nap szép lesz.

Eldöntöttem, hogy éppen elég időt töltöttem az önsajnálat mocsarában csapkodva, és kicsit tele lett a spájz már a kifogásokkal és a halogatásokkal. Azt hiszem, ez mindenkinek ismerős. A "majd holnaptól" új életet kezdek, nem zabálok süteményt. Az "áááá, neki se kezdek, biztos nem tudnám megcsinálni". És ami a legszörnyűbb gondolat: "minek is álmodok én ilyen dolgokat, túl nagy ez, hogy megkapjam".

Na, ebből lett elegem. Igen, mindenki azt mondja, hogy légy reális, ne vágyj a csillagokba. És igen, elfogadtam behúzott vállakkal, hogy hát jól van, akkor nekem ennyi adatott, ennyit várhatok el. Számtalanszor megkaptam, hogy tegyem már lejjebb a lécet, mert nem lesz, aki megugorja.

De tudjátok mit? Elegem van. Miért ne álmodhatnék én akkorát, amekkorát csak akarok? Aki kisember akar maradni, maradjon csak a földön, aztán majd csak pislog, hogy a szakadékot nem lehet átugrani két kis lépéssel...

Merjünk nagyot álmodni. Merjünk nagyot akarni. Merjünk azok lenni, akik a lelkünk mélyén lenni akarunk. Nincs még egy életünk, hogy megtegyük, amit akarunk.

Óóóóó, én nem mondom, hogy ez könnyű és nem félelmetes. Dehogynem. Évtizedek berögzült szokásait megváltoztatni csodaszámba menő cselekedet. De szükséges. Mert jobb akarok lenni. Mert azt akarom, hogy a környezetemben élők is jobbak legyenek. Jobban mondva: lássák meg, hogy mennyire végtelenül tökéletesek ők a saját esendőségükkel együtt.

Messze engem vesznek körül a legjobb emberek ezen a világon. Még azokat is köszönöm, akik amúgy sokat bántottak. Voltak álszentek, csalók, hazugok, az én hátamon felkapaszkodott tehetségtelenek, gerinctelenek. És ők is kellettek az egészhez. Megmutatták az érem másik oldalát, a "milyen nem akarok lenni" részt. Miattuk ismerkedtem össze olyan emberekkel, akik megváltoztatták az életem, és a rossz emberek ellen is ott voltak a régebbi szeretteim.

Kaptam még egy napot. Még mindent jóvátehetek.

Én indulok. És ti?

Mi van, ha én is megrekedtem? Ha olyan sokáig mondogatták, hogy nem érdemlek többet, jobbat, hogy elhittem? Miért adunk akkora hatalmat másoknak, hogy levágják a szárnyainkat?

Nézz végig magadon. Boldog vagy most? Nincs semmi vágyad, amit titkon, lopva dédelgetsz, mert félsz, kinevetnének miatta? Félsz attól, mások mit gondolnak? Félsz, hogy megítélnek, hogy legyintenek, te erre képtelen vagy? Félsz, hogy elbuksz és inkább el sem indulsz. Így igazuk lesz azoknak, akik a saját szintjükre húznak le.

Még egyszer kérdezem: boldog vagy? Az vagy, aki lenni akartál? Ne kifogásokat keress. Megoldást. Igen, el kell indulnod. Ki kell mozdulnod a komfortzónádból. Olyan léceket kell keresned, melyek nem a földön vannak. Azt hiszed, lehetetlen megugorni? Csak rugaszkodj el. És érezni fogod, mi a szabadság.

Olyanok vetnek ránk láncokat, akiket ugyanolyanok kötöztek a földre. Már most mondom: meg fogsz sérülni. El fogsz esni. De arra való a térded, hogy térdre ess. Járni is nehezen tanulsz meg (nekem kétszer is meg kellett, tudom, miről beszélek), de aztán megkapod a szabadságot. Mozdulj. Élj.

Vége a szabadságnak. Újra munka. De legalább a gyűrű az ujjamon mindig emlékeztetni fog, hogy mennyire jó is volt az elmúlt időszak. :)

Na szóval kötök a hajamba szép máslikat, mert mostan Én, s nem más vigad... :) Elpályázom egy időre, felkeresünk különböző egzotikus helyeket és reményeim szerint az áttetsző türkiz víz meghozza az ihletet is és egy ültő helyemben megírom a könyvem.

Azt is remélem, hogy nem a Fucking and Punching címet fogja viselni. :D :D

Ezt kárpótlásként. Annak, akinek. Azért, amiért. :)

Sosem találod meg a tökéletest, akit elképzeltél magadnak. De te sem vagy tökéletes. És igen, együtt sem lesztek azok. De ha találsz valakit, aki egyetlen egyszer is megnevettetett, ha elérte, hogy legalább kétszer rá gondolj, ha bevallja, hogy ő is ember, aki bizony hibázik, nehogy elengedd, adj meg mindent neki, ami tőled telik. Igen, nem fog verseket idézgetni és nem fogja azt mondani, hogy minden pillanatban rád gondol, de neked fog adni egy részt magából, pedig pontosan tudni fogja, hogy egy pillanat alatt képes lennél darabjaira törni. Ne bántsd, ne akard megváltoztatni és ne akarj sokkal többet annál, mint amit képes nyújtani. Úgyis mindenét odaadja, amit tud. Ne elemezgesd. Mosolyogj, mikor boldoggá tesz, kiabálj, amikor feldühít és hiányold, amikor nincs veled. A szerelem csak akkor nehéz, ha nincs. A tökéletes férfi nem létezik. De létezik egy férfi, aki tökéletes neked.

Most olvastam egy cikket, elmélkedést, gondolatfoszlányokat, nevezzük, aminek csak akarjuk. Az írója arról ötletelt, miért nem lehet egy szakítás után is bíróságra menni és elperelni csókokat és kimaradt pásztorórákat. Mert hát egy közúti balesetnél is fizetnek kárpótlást (már akinek, én egy kanyi grandot se láttam). Na, mindegy.

A lényeg: amikor összefoltoz az orvos egy gázolás után, kapsz pénzt, amiből aztán fizeted a fizikoterápiát, a kezeléseket, a kenőcsöket, mindent, hogy gyorsabban menjen a gyógyulás. Egy szakításnál viszont nincs ilyen, pedig ugyanúgy összetörik a szíved. És akkor még sincs kárpótlás, csak azonnali elválás. Ekkor lenne jó elmenni a bíróságra és követelni még pár percet, hogy ne csak így legyen vége. A cikk írója legalábbis ezt akarná.

De vajon milyen együttlét lenne az már, amikor a másik menne, de kötelező maradni? Kényszeredett mosoly, kényszeredett simogatás, kényszeredett szavak. És az arcizom már megfeszül és már fáj a nem természetes jókedvtől. De a szem, az nem tud hazudni. És neked azokba a fájdalmas szemekbe kellene nézni. És látnád, hogy ő már nincs veled. Valaki mással van vagy valahol máshol. Már nem akar téged, de te kényszeríted, hogy maradjon. Mint amikor egy pillangót nem akarsz elengedni, mert annyira tetszik neked és a tenyeredbe fogod. Már igazából te se látod, de a tudat megvan, hogy ott van, az összekulcsolt ujjaid között. Aztán egyszer már nem érzed a vergődését. Mert már élettelenül hever. A nagy féltésben, hogy egyedül maradsz, megölted, amit akartál.

Szánalmas lenne bíróságra menni, hogy még két csókot kapjunk. Mégis mennyien járulnak egy képzeletbeli bíró elé, hogy ott elégtételt vegyenek. Hogy elmondhassák könnyek között, ők még nincsenek kész az elválásra. De arra bármikor készen áll az ember? És nem lennénk pont olyanok, mint akiket utálunk, ha követelnénk, maradjanak velünk? És vajon ugyanaz az érzés járna át, amikor megcsókol, mint amikor még önszántából, szerelemből tette? Elvehetjük valaki szabadságát, boldogságát, csak mert nem azt tette, amit mi elképzeltünk?

Egy kapcsolat sosem egyik pillanatról a másikra ér véget. Jelek mindig vannak. Hidegebbek az ölelések. Ritkulnak az összebújások. Meglátjuk a másik hibáját. Elkezd idegesíteni, ahogy a kést fogja. Már semmi sem lesz elég. És ő ugyanezt érzi. Már nem lesznek hosszú beszélgetések. Nincs andalgás az imbolygó lámpafényben. Eltűnik a meghittség. Eltűnik a mosoly a szemből. Nyugtatjuk még magunk, hogy csak elfáradtunk, sok a stressz, nincs itt baj. Pedig pontosan tudjuk, hogy egyre nagyobb a távolság. És egy idő után már nincs erőnk és nincs kedvünk elkiáltani magunkat, hogy álljon meg, várjon. Azután vagy kimondjuk, hogy vége, vagy már azt sem.

És hiába a jelek, hiába minden. Belehalunk még akkor is egy kicsit. És vergődünk és átkozódunk és vissza akarjuk még kapni. De mindez csak utánérzés. Petőfinek, József Attilának, Adynak ilyenből még egy egész versciklus is kitelt. Belehalunk. Egy kicsit mindenbe. Lesz 32 öltés a szívünkön. De a heg szépen gyógyul, a legközelebbi közúti balesetnél már nem törik millió darabra. És egyszer eljön majd az is, aki végigsimít a hegeken. Aki éppen ezekbe a csúnya sebekbe fog beleszeretni. És hinnünk kell benne, hogy miatta képesek leszünk kiáltani.

Rengeteg rossz történik a világban és persze ma már csak annak van hírértéke, ami botrányos, ha meghal valaki vagy szörnyűség történik. Itt van 9 kép, ami bizonyítja, hogy a világ mégsem annyira rossz és igenis, lehet még bízni az emberi jóságban. Élj úgy, hogy a 10. kép a te fotós lehessen...

Egy hajléktalan lánynak adta a papucsát egy férfi.

Egy futó besegítette sérült versenytársát a célba. Mondani sem kell, maga elé engedte.

Egy patyolat ingyen tisztítja a munkanélküliek ruháját, ha állásinterjúra mennek.

Melbourne-ben besodort a szél egy kutyát a folyóba. Egy arra járó férfi gondolkodás nélkül utánaugrott.

Cicákat menekít egy indiai férfi a megáradt folyóból.

A gyorsétteremlánc ingyen ételt ad a hajléktalanoknak.

A tábornok annyit kért a felkelőktől, hogy ne harcoljanak a születésnapján. Erre ők meglepték egy tortával.

Norvég srácok mentettek ki egy birkát a tengerből.

Vannak még barátok. :)

Mostanában egyre többször foglalkoztat egy pár kérdés, és akárhogy is ízlelgetem, nem tudok dönteni a megoldás felől. Így tehát bedobom a közösbe, hátha lesz valaki, aki tud okosat mondani rá. Érdekelne, melyik a jobb útvonal.

Adott egy lány, aki már eléggé se veled, se nélküled viszonyban van a pasijával. Bár inkább már csak azért találkoznak, mert néha lefekszenek. Tudja a lány, hogy ez nem jó, szabadulna, de a szíve még a férfihoz köti. Na, történik, hogy egy ilyen együttlét után a lány teherbe esik. Igen ám, csak amikor megtudja mindezt, azt is megtudja, hogy a pasija, akibe ismétlem, akkor még szerelmes volt, már régen mást dugogat. Méghozzá a lányhoz igen közel álló egyik barátnőjét. Persze mind a kettő lapított, mint szar a fűben és össze-vissza hazudtak, ahogy az ugyebár a nagykönyvben lenni szokott. Az elválás persze minden, csak nem szép. És itt jön a csavar a történetben. Ti a lány helyében mit tennétek? Megtartjátok a babát vagy nem?

És ha megtartottátok, megszültétek, elmondanátok a pasinak, hogy van egy gyereke? Vagy mivel a párocska még mindig együtt van, inkább hallgatnátok nagyokat és majd ha felnő a gyerek és megkérdezi, ki az apja, azt mondanátok, meghalt?

Meg lehet csinálni ezt egy pasival, legyen az a legszemetebb is? És ami fontosabb: meg lehet ezt tenni egy gyerekkel?

Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”

- Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem – válaszolta a tanár. - A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál – tette hozzá.

A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.

Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük. Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.

- Ez a szerelem! – mondta rögvest a tanárnő. - Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.

- Akkor mi a házasság tanárnő? – kérdezte a tanuló.

- Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem – felelte. - A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem – tette hozzá.

A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.

- Ezúttal, hoztál nekem kukoricát – fogadta a tanárnő. - Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül – tette hozzá. - Ez a házasság!

Nem vesztem el, csak túl sűrű lett az elmúlt időszak. Történt egy pár jó dolog, utaztam, és Monte Carlóba is eljutottam, bár most még nem testi valómban, csak most már bizony ott is olvasnak az emberek. Az eladási statisztikák pedig bájosak. :)

Mivel lezárultak a felvételi hercehurcák, már kihirdették, kit és hova vesznek fel, így bejelenthetem, hogy szeptembertől bizony én is újra tanulni fogok. Az Iparművészeti és a Filmművészeti is kis aranyos volt, de egy harmadikat választottam, hogy nem is olyan sokára odakerülhessen a dr. a nevem elé.

Itt van a paktumok újratárgyalásának ideje is, és mivel a legtöbben, akiket azok védtek, szart se érnek már, így lesz min elgondolkodni, hogy hadd hulljon a férgese a segítségem nélkül, vagy inkább őrizzük őket a további kis tudatlanságban.

Olyan ez, mint egy sakkjátszma, csak a legtöbb paraszt nem tudja, hogy bábu, vagy éppen, hogy ki a király és a királynő a csapatában. No meg, hogy bizonyos lépéseket meg kell tenni, hogy utána egy-egy bábut visszakérhess és megnyerd a csatát...

Na, de ez mindegy. A könyv íródik, bár elég lassan és nem összefüggően, és így egynéhány részét visszaolvasva olykor borzalmas nyálas tudok lenni. Még szerencse, hogy van egy fantasztikus szerkesztőm, aki úgy visszadobálja ezeket, hogy csak nyikkanok. :)

Szóval majd azért még írok valami értelmeset is. Puszcsi (csak, hogy adjunk a picsás életérzésnek így vasárnap :) )

A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt: - Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
- Még szép, hogy meg!
Erre ő barátságosan megszorongatott.
- Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:
- Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.
- De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.
- Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.
Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:
- Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!
Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:
- Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek.
A beszédét azzal zárta, hogy bátran elénekelte „ A rózsa” című dalt.
Mindannyiunkat megkért, hogy tanuljuk meg a szövegét és éljük át a mindennapjainkban.
Év végén Rose befejezte a főiskolát, amit már olyan régen elkezdett. Egy héttel a diplomaosztó után meghalt. Békésen, álmában. Több mint kétezer főiskolás tanuló érkezett a temetésére, hogy tisztelegjen a csodálatos hölgynek, aki példát mutatott, hogy sose késő azzá válni, aki lenni akartál.

Ma reggel arra jöttem be, hogy Trutykó 10 percenként hívta a szerkesztőségünket, hogy be akar perelni. Nos, az identitásában teljesen eltévedt emberke azért vergődött, merthogy megírtam a Puzsérral folytatott eszmefuttatását, szó szerint őt idézve. Majd a telefonba Trutykóka azt mondja: hazugság, ami ott áll. Ismétlem: szó szerint őt idéztük.

Összefoglalva, miért is vergődik: Puzsér felrótta neki, hogy ha már Balogh Szilárdnak hívják és itt él, akkor ne vergődjön a vujity tvrtko névvel, mert gáááz. Meg nem mellesleg, megemlítette, hogy Trutykó és Hajdú a magyar média szennye. Nos, erre trutykó írt egy NYÍLT levelet, hogy Puzsér bassza meg, idézem: ő magyarországi horvátnak tartja magát, a nevét 17 évesen vette fel. Nem mellesleg, ez az anyja neve, a Szilárdot meg simán lefordította. Gondolta ő, hogy ezzel üzen a határon túli magyaroknak, hogy bátran viseljék magyar nevüket. Ezt írta (szó szerint idézem Trutykót): „Én például anyanyelvi szinten beszélem a horvátot, így szólok Édesanyámhoz és gyermekemhez, ismerem kultúránkat, hagyományainkat, itteni történelmünket. Ugyanakkor büszke magyar állampolgár (is) vagyok, hiszen ez a hazám, itt születtem, ezért az országért dolgozom.” No szóval, horvát, de magyar. Értem én.

Erre válaszolt Puzsér egy igazán jó írással, melyből szintén idézek (ahogy azt a cikkben is tettem): „Nos, ha valóban megbántottalak, azt nagyon sajnálom, de azért tisztázzunk néhány dolgot: Sem Magyarországon, sem Horvátországban nem szokás, hogy bárki az anyja nevét vegye fel. Te egy magyarországi magyar vagy, akinek horvát az édesanyja, és aki úgy döntött, hogy horvát lesz. A horvát nemzeti identitás neked nem a sorsod, hanem a személyes döntésed. És lássuk be, hogy egy haditudósító részéről, aki a délszláv háborúból mesél pokoli történeteket, ez a döntés egy nagyon jól jövedelmező, marketing szempontból kiváló húzás volt. (…) Az pedig, hogy édesapád nevének eldobása szerinted a határon túl élő magyarok felé tanúsított gesztus, mégpedig az iránt hogy bátran vállalják a magyarságukat, nos, számomra ez teljesen értelmezhetetlen. A magyar nevednek és a magyar gyökereidnek a megtagadása hogy lehetne jó példa a kisebbségben élő magyaroknak? Nem arról van szó, hogy te a magyar identitásod mellé felvállalod a horvát gyökereidet, hanem arról, hogy úgy teszel, mintha magyar gyökereid nem is lennének.”

Nos, Balogh Szilárd csak vergődjön. Fenyegetőzzön perrel, meg mondja, hogy hazugság. Aztán kérem, arra is válaszoljon a nagy vergődése közben, hogyan lehet szemtanú arra, hogy a délszláv háborúról szóló tudósítását golyóálló mellényben a frankfurti repülőtéren vette fel?

Nesze neked, objektív újságírás.

Nos, a hétvége summázása így vasárnap reggel: NE menjetek gumicsizma nélkül a gátakra, mert beázik bármilyen cipőtök is van.
Viszont rettentő szép vállizmotok lesz a zsákpakolástól.
Ha édesanyátok szombat hajnalban hív titeket, ne vegyétek fel, csak azt akarja közölni, hogy bár nagyon szeret, egy gyíknak tart és inkább menjetek haza az Alföldre, amíg elvonul a szomszéd utcából az ár, mert egészen biztos, hogy ti lesztek az elsők, akiket elragad a Duna.
Ezek után jóbarátokkal vizionáljátok ezt a képet, melynek szolidan a "Szabadítsátok ki Willy-t" címet adjátok.
Sírás és pityergés, hogy mennyire összefogó is tud lenni a magyar, ha éppen bajban van. Talán ezért vagyunk folyton bajban, hogy végre ne számítson, ki jobb, ki bal, ki szimplán idióta.
Volt, aki kivette a részét a dolgokból ténylegesen, volt, aki csak otthonról mondott nagyokat. És sokan voltak, akik igazából csak azért voltak a gátakon, hogy kitehessék a Facebookra, mennyi zsákot is pakoltak, vagy ha nem is csináltak tevőlegesen semmit, mennyire is fontos a tájékoztatás. Az enter lenyomása után viszont hazamentek, hogy a Facebookon osszák tovább az észt. Ha már nem megy ki dolgozni, akkor szerintem inkább kussoljon otthon, ne magát fényezze.
Este a magyarok lettek a legjobb britek, Simon Cowell ismeretségünk alatt először mutatta meg, hogy ember. Sírni a videón és utána cikket írni exkluzív infókkal, pipa.
Felbaszni az agyam azon, hogy mások mekkora nagy állatok tudnak lenni, mivel semmi, de semmi közük nincs az Attraction szerepléséhez azon felül, hogy ők is magyarok, ámde a közösségi portálokon úgy osztogatni infókat, mintha ők is részesei lennének, ez is pipa. Aztán megszánni az ilyen embereket, mert valami mocsok nagy defektjük lehet és mindent túlkompenzálnak, így mindennek róluk kell szólni (miközben ugyanolyan kis senkik), pipa.
Elgondolkodni azon, hogy az ilyen emberek vajon valaha rájönnek-e, hogy seggarcok, pipa. A válasz: tuti, hogy nem.
Elgondolkodni, hogy vajon én is ilyen seggarc vagyok-e, pipa. A válasz: tuti nem. :) (bár ki tudja, lehet én se veszem észre a valóságot)
Örülni a mai napnak, a barátaimnak, a szeretteimnek (bár aki a barátom, azt szeretem is többnyire :) ), meginni a 6. adag kávét, túlpörögni, pizsiben ugrálni ahelyett, hogy aludnék egy ilyen éjszaka után, lefutni egy sziget-kört, pipa.

Jajjjj, világ, én ma nagyon szeretlek téged. Meg téged is, aki ezt olvasod. Nagyon.

Jaj. Ez most azért nagyon fáj.

Jön itt most hideg meg meleg Erőss Zsoltékra, van, aki aggódik, van, aki megint csak a fotelból ontja az észt, hogy márpedig egy idióta, mert fél lábbal minek indult el. Erőss Zsolt egy olyan ember volt, aki nem fogadta el az emberi korlátokat és határokat. Rendszerint bizonyított önmagának és minden más embernek is: lehet nagyot álmodni. Igenis, fel lehet mászni olyan magasra, ahol már közel van az Isten – minden tekintetben. Igenis, meg lehet mutatni a fintorgóknak és fitymálóknak, hogy bár azt mondtátok, nem lehet, nesztek, megcsináltam. Ez volt az élete. És egészen biztos vagyok benne, hogy ezt akarta a halálának is. Ha egész életemben egy voltam a hegyekkel, akkor igenis, ott akarnék meghalni. Egy baleset és az álmok másképpen álmodása után még inkább. Hazatért. Nincs ebben semmi őrültség. Inkább szerencsés, mert ott lehet, ahol mindig is lenni akart.

Na, majd ma.

Kezdjük a napot egy játékkal. Csak egy pár apró kis kérdés. Nos. Ki gondolja azt, hogy ma hazánkban az éhező emberek Lexussal járnak? Ha valakinek van Lexusa, akkor az vajon sajnálni való szegény ember? Csak a döntés megkönnyítése miatt: egy Lexus 8 millió forinttól kezdődik, bár tény, használtan lehet olcsóbban is venni, de az még mindig csak egy-két millióval olcsóbb. És hát melyik mélyszegénységben élőnek van legalább 5 milliója egy hibrid kocsira?

Tehát a lényeg: Gerendás „elhagyom ezt az országot, mert itt a zsidókat aztán nagyon üldözik” Péter március végén okádta tele a hazai sajtót és közéletet azzal, hogy nyílt levelet tett közzé a Facebookon, ő bizony szedi icike-picike sátorfáját és elhagyja ezt az országot.

„Az egyik ok a hazánkban tapasztalható fasizálódás.” Ezt inkább hagyjuk komment nélkül, számtalan nálam jobban író erre már gyönyörű választ adott kis rettegő zsidónknak, aki azon kapta fel a vizet, hogy egy nő azt mondta neki, „te szemét patkány”. Hát fiam, ebben én nem látok vallási ítéletet, és magát minősíti, aki a „patkány” szóba éppen a zsidóságot érti összesűríteni. Meg ez azért még messze nem erős ítélet, kaptam – és mondtam – én már ennél lényegesen cifrábbakat is. A többi zsidózását hagyjuk, mert egyszerűen süt belőle az ostobaság.

Emellett azonban egy szóra álljunk meg: „A második vonalban születtem, és ott is maradtam. Később a saját lábamra álltam. De a rádiók nagyon keveset játszották a dalaimat, emiatt nem lehettek slágerek azok”. Nos. Ami szar, az szar és a rádiók sem fogják játszani. Ha kedves Gerendás „rettegek a magyar fasizálódás miatt” Péter olyannyira tehetséges lenne, mint ő azt magáról hiszi és állítja, akkor miért nem kíváncsi rá és munkásságára a kutya se? Ugyanis szerda este előadóestre készült, negyed órával a meghirdetett kezdés UTÁN még senki sem volt ott, ugyanis SENKI sem vett jegyet a fantasztikus tehetségű művész előadására.

És el is érkeztünk levele másik javához: arról siránkozik, mennyire gyűlölt éttermekben játszani, mert az ő zenéjére senki sem figyelt, de hát voltak ugye a számlák és el kellett tartani a családot (9 gyerekkel). De hát a szemét, mocskos tehetségkutatósok mindig eltakarják a napot és pfúj, pfúj, olyan mocskos ez a világ, hogy leginkább napalmot érdemelne mindenki, aki nem Gerendás. „Az életem során összegyűjtött javaimat eladtam, amit mind feléltünk” - írja.

Fejtegeti, hogy éhezik, szorongatja a nyomorult APEH (ami amúgy NAV), meg miért olyan mocsok a világ, hogy ő 20 ezres (!) parkolási bírságot kap, amikor tilosban parkol az autójával, ami persze nem luxuscikk, az „összegyűjtött javakba” ez nem tartozik bele. Az, hogy éhezik, de iPhone-ra futja, már csak hab a tortán. És kicsit nevetséges az iPhon és a „mi is az utcára kerülhetünk” egy mondatban való említése.

Na, mindegy, ezt az embert nagyon sokan megszánták, még a szakmájába tartozó, valóban tehetségesek is próbáltak számára segítő jobbot nyújtani, szegényke nehogy már koldusbotra jusson, legyen már mit ennie a gyerekeinek. Na, mindenki, aki segített ennek az egyénnek, most vajon nem érzi becsapottnak magát? Merthogy Gerendás „éhen fogunk halni itthon” Péter egy jachtnak beillő Lexussal furikázza nem is olyan kicsi fenekét. Itt valóban írhatnék egy antiszemita megjegyzést arról, hogy a zsidók eddig is mindig imádták sajnáltatni magukat, miközben több pénzük van, mint a legtöbb embernek a környezetükben. Na de hogy valaki ennyire gerinctelen és gusztustalan legyen... Azt hiszem, a fent említett mondás még mindig igaz és nem azért, mert Gerendás zsidó, hanem azért, ahogy hazudik és ahogy viselkedik: „te szemét patkány”.